Varga Lászlóné, Bóly

„A visszaút”

Nővérem emlékére

„Ná, ich will net” – toporzékol Szefi, mikor a vonat a határközeli állomáson lassít.

Tudja, ha anyja kezdi elpakolni a szalmahajú, porcelánfejű babát és a néhány kis játék edényt, rossz világ következik. Megint egyszer vége a nyugalomnak, amit a vonatozás jelent számára.

A vonaton lehet ülni, lehet játszani, lehet hangosan beszélni. Anyu, apu és a többiek nyugodtan ülnek, beszélgetnek. De ha leszállnak a vonatról, kezdődik a rossz világ, gyalogolni, menni-menni vég nélkül, sokszor éhesen, bujkálni a bokrok alatt, s még megszólalni sem szabad, mert észrevesznek a határőrök. Napok óta tart már ez az út, s talán csak a vonatokon töltött idő teszi elviselhetővé.

A vonat közben megáll. Néhányan kiszállnak. Köztük ők: Apu, Anyu és Szefi.

Apa közben tájékozódik, aztán felcihelődnek, s elindulnak. Motyójuk nem sok, egy cekkerben elfér. Amijük van, amit még otthonról hoztak, már hazaküldték. A feladott csomagok tartalmának listáját Omá gondosan feljegyezte a süteményeskönyvbe. Merthogy azt is magukkal vitték. Krumplit, magvakat, süteményes-könyvet… Mindent, ami a normális élethez szükséges. Morc házigazdájuk Zwickauban már megérkezésükkor az első este kénytelen volt megjegyezni, hogy a krumplilevesnek nagyon jó illata van.

Omá és Opá is indultak volna velük haza, de Uhroma már nem tudta vállalni az utat, meg kell várniuk, míg meghal… idegenben, távol a falujától, amit e szörnyű utazáson kívül soha nem hagyott el egy napra sem.

Nem a falu felé indulnak, hanem a mezők felé. Szefi ezt a végtelen réteket, földeket, erdőket átszelő utat mintha már sokszor látta volna.

Mindig ilyenen unalmas helyeken mennek, holott a városok sokkal érdekesebbek.

Ritkás erdőbe érnek.

- Itt megpihenünk, megvárjuk míg sötét lesz – mondja Apu.

Még egy darab kenyér is jut mindenkinek, Anyu kapta tegnap jó emberektől, akik megsajnálták a fiatalasszonyt a pici gyerekkel.

Sötétedik. Szefit, aki az eddig megtett út fáradalmaitól éppen elaludt anyu ébresztgeti.

- Nem tudok menni – nyafog a kicsi. - Jó, majd viszlek egy darabon.

Elindulnak. Az út megművelt földeken vezet keresztül, nem messze egy tanya körvonalazódik.

Előbb távoli kutyaugatást hallanak, de az ugatás egyre közeledik. Két hatalmas eb rohan feléjük. Szefi rémülten kapaszkodik anyjába, bebújik a jupl ráncai közé. A kutyák hirtelen megállnak, füttyszó állítja meg őket, a gazda füttyszava. Ő is közeledik, kezében fenyegetően mozdul a vasvilla.

- Mit keresnek itt? – kérdi.

- Nem lopni akarunk, csak hazamenni … - mondja Apa.

- Ha nem tűnnek el azonnal, hívom a rendőröket – mondta a paraszt, de érzik szavaiban, hogy nem teszi meg, mert átérzi helyzetüket.

Sietve mennek tovább. Apu sokszor előremegy, tájékozódik: merre van a határ, hol járőröznek a határőrök.

Anyu nem bírja tovább, le akarja tenni a kislányt, - gyalogoljon egy darabig -, és ekkor jönnek rá, hogy a gyerek egyetlen pár lábbelije a kis pacsker elveszett. Valószínű az erdőben maradt a fa alatt, ahol lepihentek. Anyu sírva fakad. Az nem lehet, hogy ennyi baj érje őket. Hiszen hívő, templombajáró, sokat imádkozó emberek. És csak haza akarnak menni, csak oda, ahonnan nem is akartak eljönni.

De nincs mit tenni, Szefit tovább kell cipelni, felváltva.

Közben az eső is elered. Pillanatokon belül csúszós, latyakos lesz a talaj, a lábbelik – már akinek van – eláznak.

Apa újra előremegy, körülnézni.

- A közelben vezet egy út, azon mennek a járőrök. Ha ezen az árkon átkúszunk, megvárjuk míg elhaladnak előttünk, és mögöttük átsurranunk – mondja, mikor visszatér.

És elindulnak… De az árokpart meredek és csúszós az esőtől. Anyu, hátán Szefivel nagyot esik, csak úgy nyekken. Szefinek ez mulatságos. Kacagnia kell, hiszen nem ütötték meg magukat, Anyu sok szoknyája felfogta a huppanás erejét.

A kislány felkacag, anyja betapasztja a száját, de késő. A határőrök megtorpannak a zajra, visszafordulnak, visszalépnek, és hiába a bokrok takarása, a kis család máris fogságban van.

Bekísérik őket az őrsre. Zsófi végre alhat nyugodtan, ő csak ennyit észlel az egészből. És még ételt is kapnak… Szülei nem alszanak, tanakodnak, vajon hogy lesz tovább, milyen sors vár rájuk, mit csinálnak itt velük, és a legfőbb kérdés: mikor mehetnek tovább… haza, mert már nagyon-nagyon vágynak oda. Tudják, a szép nagy ház, a gazdaság már nem az övék, de … szorgalommal, kitartással, sok munkával majdcsak összeszedik magukat … csak már egyszer otthon legyenek.

Két hétig voltak a határőr laktanyában. Takarítottak, mostak, dolgoztak, aztán elengedték őket.

Egyszer végre hazaértek. A ház oda, a gazdaság oda. Rokonoknál húzták meg magukat, de nem sokáig. Már tervezték, mihez kezdenek, mit fognak csinálni …

Aztán pár nap múlva újra összeszedték és elhurcolták őket. Csak Szefi maradhatott. De neki még hónapokat kellett várni, hogy szüleit újra láthassa.

Aztán évekig élt a család más faluban, mert a saját falujukba nem költözhettek, csak látogatóba járhattak oda. Ebben az új faluban is pincelakásban, szegényen éltek. De rengeteget dolgoztak, gyűjtöttek, kuporgattak. Ebben az időben született meg második gyermekük, én.

S végre elérkezett az idő, hogy végleg haza költözhettek. Előbb csak albérletbe, aztán a kuporgatás meghozta gyümölcsét és visszavásárolhatták házukat. Esténként a sparheld tüze mellett mesélték nekem a családtagok a történeteket. Csak Zsófi nem mesélt soha….

Varga Lászlóné, Bóly