Törő István, Diósd

B ú j ó c s k a

Szól a harang, ünnepre készül a falu. Hangja körbejárja a hegyoldalt, kerül egyet a villák között, hogy valahol a települést átszelő patak habjában elhaljon.

Jóskáéknak kétszeresen ünnep ez: valakit várnak. Messzi földről, a nagy világégés utáni népcserek leszármazottját. Két éve kilencven évesen még az öreg Franci is hazajött, Terézzel együtt. Nemrég volt kerek évfordulója, hogy egy batyuval kitoloncolták őket, szinte kiebrudalták, mint a kutyákat. Az öreg azóta meghalt, Teréz nem vállalta az utazást. De jön Jozef és Susanne. Becsületére legyen mondva az öreg Francinak, szép neveket adott a gyerekeknek.

Jóska csak elbeszélésekből ismeri a történetet, mert ő utána látta meg a napvilágot. Az ő szülei sem élnek már, de Franciékkal baráti kapcsolatot ápoltak szüleik ismeretsége révén, s mentek ők is, amikor már lehetett.

Lelket lebegtető, felüdítő idő van, jön a pünkösd ünnepe. A korai cseresznye már piroslik az ágakon, s mutatja magát a zöld gyümölcsök legkülönfélébb fajtája. Mert arról is híres a vidék. Legendák, fotók őrzik a nagy gyümölcsszüreteket, s a nagy folyam, melyen kofahajókon elszállították, mesélni tudna róla. Volt valami belső tűz, mely az itt élő zárt közösséget űzte-hajtotta egyfajta bizonyításra. Az egykor magukkal hozott tudás és szorgalom, mely emberöltőkön át felhalmozódott, felvirágoztatta a vidéket is.

Jóska már csak a hőskorra emlékszik, az ipar sziszifuszi erőlködésére, amikor bányászni akartak. Először szenet, majd a nagy erőlködésből csupán a kő maradt. Sokáig ő is törte, robbantotta, rakodta.

- Jövök elétek kocsival a reptérre! –ajánlkozik a telefonba.

- Ne gyere! Kis időt Pesten is tölteni – jön a válasz, ha törten is, mégis magyarul. – Utána jönni. Meglepetés.

Ildikó kényszeredetten kuncog. Készíti a sok finomságot. Még a végén rajtuk marad. Bár attól nem kell tartaniuk. Itt vannak az unokák, majd elpusztítják ők.

- Most majd bújócskázunk egyet? – nevetik Ildivel. – Furfangos ez a Jozef. Azt beszélték az öreg Franci is ilyen volt. Jó néhány történetet hallottam róla. Úgy látszik megörökölte az apjától.

Jóska indul, felsepri az udvart. Hirtelen nem találja a helyét. Legrosszabb ez a várakozás. Ildikó módszeresen adja a feladatokat, s ő gépiesen végrehajtja. Az ő dolgait már régen elvégezte. Az öreg pincében sorakoznak a hordók, tartalmuk is felkészítve az ünnepre. A környék azóta is legendás bora, melynek vesszőjét még a Franci ősei hozták, s honosították meg a szőlőtermesztést is. Aztán a sörök, melyeknek főzését is tökélyre vitték. Ebben meg Jozef jeleskedik.

Mikor már minden munka elfogyott, felöltötte az egyenruhát. Mégiscsak ő a még megmaradt erdők felvigyázója, illik abban megmutatnia magát a most költő madaraknak, fiókákat nevelő apró vadaknak, melyeknek védelmére esküdött. Mert az ünneppel együtt jönnek a turisták is. Nem tőlük fél, hanem a nyomukban járó vandál, primitív emberektől, akik, akik pusztítják az erdőt, leverik az útbaigazító táblákat, sokszor a madarak fészkeit is.

Ahogy az erdőbe ér, a Jozefhez kötődő emlékek tolakodnak elő. Susanne alig tud valamit magyarul, a felnőtt, családot alapított gyerekek még annyit sem. De az unokák, azok majd…

Az öreg Franci mindig is haza akart települni. Utolsó ittjártakor már alkudott is régi házára. Aztán meghalt, Teréz meg már nem jön.

A domboldal gótikus templomában szépen muzsikálnak a harangok. Jön a mennybemenetel, a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Kísértetiesen oson be a patak fűzfái alá. Pár száz méterrel feljebb van a forrás, ahogy a kövek közül előbukkan. Mögötte az erdős hegygerinc. Körbelátni a falut, a nagy folyót. A villák lassan elmaradoznak, csak az erdő kínálja magát békés nyugalmával. A távoli hegy kopár oldala csak úgy vibrál. A kőbánya által megharapdált kis domb szinte eltörpül mellette. A szél is onnan fúj mindig, s szinte derékba kapja a falut. A kőbányai fülsiketítő zúgás után ez a munka felüdülést és megnyugvást jelent. Erre akkor döbbent rá, amikor a bányát eladták, s rabló módon szedtek ki belőle minden hasznot. Bezzeg a kitelepültek ősei gyönyörűen megmunkált, szinte házszerű üregeket hagytak, ahol gyerekként még Jóskáék is játszottak.

A rádiótelefon játssza dallamát, Ildi van a végén.

- Adom a polgármester urat!

Jóska feszeng, ahogy hallgatja. Kicsit megkésett ez a megbecsülés, mely inkább az öreg Francinak járt volna. Most majd megkapja a leszármazott. Jóska is mennyit küzdött érte, de még a testvérvárosi küldöttség keretébe sem fért bele. Mindig a kiváltságosok utaztak…

Lázba jön: elő kell keríteni Jozeféket. Bújócskát játszik, mint hajdan az öreg Franci, aki a kizsuppolás után titokban visszalopódzott. De amikor meglátta a betelepített, sokgyerekes szegény családot, önkéntelenül is elment. Pár éve megindultak a visszatelepülések. Sokan csak azért, hogy itt nyugodjanak a szüleikkel. Mára többnyire már csak a leszármazottak jönnek. Mindenki felvirágoztatni akar, ipari park, munkalehetőség, tőke. Ez utóbbiból iszonyatosan sok kellene. A pöffeszkedő villák holt vagyona szinte bénít, s a követelőző hangok, hogy út, víz, csatorna, közművek. Ildikó morcos.

- Mindig akkor mégy el, amikor nem kellene! Most aztán kereshetjük őket?!

- Tudod, hogy a fővárost nézik, nekik nem sokat mond ez a kis falu. Majd jönni fognak…

Aznap nem jelentkeztek. Jóska feladja. Estére elviszik az ünnepi kaját a gyerekekhez. Ezek elkészítése mindig az Ildi dolga. Várakozás, szorongás az éjszaka. A szállást is elkészítették. A reggeli kávé sem hoz igazi felüdülést. Jóska bejárja a strandot, friss rózsákat visz a temetőbe. Most már azért szurkol, hogy a misére ide érnének! Végül csak megcsörren a telefon.

- Úton vagyunk, majd jövünk!

- Mivel jöttök?

- Az titok. Találd ki!

Erre már nem kerülhetett sor, mert a telefon megszakadt.

Jóska belefut még egy telefonba. Kovács polgármester van a végén. A délutáni ünnepség, ahova őket is elvárják…

Jóska dühös lesz druszájára. Vajon miért játssza ezt a bújócskát? Most nem illik tréfálkozni. Bár ő is eltitkolta az ünnepséget, meglepetésnek szánta.

A nap hevítő sugarában szinte lángolnak a vörös futórózsák. Egyetlen tarka virágözön a falu. Vajon milyen lehetett akkor? Az öreg Franci fiatal korában nem ismerte a fáradtságot. Hihetetlenül szívós parasztember volt. A környékbeli falvakból, végig a folyó mentén elvitték már az embereket. Reménykedtek, hogy megússzák. Akkor vágott be a ménkő, hogy mégis menni kell. Nincs ki a kvóta. Egy napot adtak rá...

Az első pillanat a pániké volt. A közös és egyetemlegesen kiszabott büntetés egyetlen sommás megtorlás volt. Valamiért, amit valakik elkövettek. Mások szerint azért a vagyonért, melyet e népcsoport szorgalommal, tudással létrehozott. Hoztak helyettük más, ugyancsak szülőföldjükről kiakolbólintott embereket. Sokszor olyanokat, akik gyorsan feléltek mindent. Leghamarabb az éléskamra és a borospince tartalmát. A földekhez, gyümölcsfákhoz nem is értettek.

Jóska is sok rossz dologra emlékszik, ahogy ezek az idegenek megszabták a falu lakóinak életét, bekvártélyoztak a hivatalokba, s a még megmaradtak zárt közösségét szétrobbantották. Ez a gyűlölet mára eltűnik. Másfajta megosztottság kezd mételyezni. A kitelepülő új gazdagok, akik hivalkodó villájukban azt hiszik övék a falu is. A földkárpótlás kibékíthetetlen ellentmondásokat szült, mert az idegenek is ideözönlöttek földet szerezni, csupán a szerzett pár méter széles nadrágszíjaikat művelni is elfelejtik. A meglévő szántóföldek, rétek csak idő kérdése mikorra lesznek beépítve, terjeszkedve végig, még a patak mocsarában is.

Pár évvel korábban, a kerek évfordulón már mindenről beszélhettek. Jóska látta a kiebrudaltakat, azok leszármazottait, ahogy könnyes szemmel járták végig a falut, itt-ott még meglévő házukat, a templomot, s végül a temetőt, ahol őseik nyugszanak. Abban a földben, melyet igába fogtak, hogy sorsukat jobbítva nekik szolgáljanak…

Jozef meg bújócskázik. Most, amikor őt is várják. Talán sohasem ennyire.

Beharangoznak. Mennek a hívek, kaptatnak fel a domboldali betonjárdán a gótikus templomba, mely hatalmas méretével vigyázza a környéket. A folyón a járati hajó éppen akkor vesz kanyart, kikötni készül. Jóska agyába egy pillanatra belevillan, hogy talán ezzel jönnek. De elhessegeti. Csak amikor a kötelekkel odacsomózzák a mólóhoz, akkor érez késztetést, hogy megnézze.

- Jövök mindjárt! – szól oda Ildinek. Rohan lefelé a dombról. Átevickél a főút autófolyamán, s a kikötő felé veszi az irányt. Az utasok akkor szállnak ki, s dübörgő léptekkel mennek a deszkapallón. Igen: ott vannak ők is, Susanne és Jozef.

- Mindenre gondoltunk, csak erre nem! – veregeti hátba druszáját Jóska. – Még a helikopter is eszünkbe jutott, de ez a lassú rocsó végképp nem. Olyan vagy már mint az öreg Franci, örökölted a furfangját. Remélem ezúttal sokáig maradtok?!

- Azt hiszem igen – villan össze Jozef és Susanne tekintete.

- Jaj, de jó lesz! – ujjion Jóska. – Tudod délután…

De nem folytatja. Susanne és Jozef a saját nyelvükön beszélnek. Ebből meg ő ért keveset. Korholja is magát, hogy miért nem tanulta meg. Inkább a madarak csacsogása, a nyulak makogása, meg a szarvasbikák bőgése érdekelte.

- Tudod, - váltott magyarra Jozef – nyugdíjba mentünk mind a ketten. A gyerekeket már lerendeztük. Hazajövünk, immár véglegesen. Talán jut egy kis szoba, ahol meghúzódunk, amíg lakást veszünk…

- És Susanne? Még a nyelvet sem tudja?

- Azt majd megtanulja. Az apám is megtanulta, még én is kapisgálom…

Jóska nem szól semmit, csak átöleli Jozefet, s nézi, ahogy a hajó a folyó közepére érve tutul egyet.

Ekkor megszólal a harangszó, az utolsó, melyik a híveket arra ösztökéli, hogy foglalják el a helyüket, mert lemaradnak még a szentlélek áldásáról is. Jóska tudja, hogy e hosszú bújócska végén mégiscsak hazatalált a szentlélek.

R ó z s á k

Márta a rózsasövény mellett üldögél. A padot még István állította, amolyan leső-pad. Rajta ülve belátható a műút, a buszmegálló, ahonnan Tünde érkezését várja. István már nincs, egy baleset elvitte. Két napig küszködött még, hogy túlélje, de a sérülések erősebbek voltak.

A rózsalugas most virágzik. Mártáék még együtt válogatták, tudatosan felépítve, hogy a legkülönfélébbek legyenek. Bár a késői fagy a legjobban hőzöngő virágrügyeket megszorongatta, mégis kiheverte. Teljes a pompa. A halvány fehér, apró piros pöttyöstől kezdve a sárga legváltozatosabb színei, rojtozott szélű, kerek, ovális, csipkés formájú. A törékeny rózsaszín opál ragyogású, a bordópiros féktelen, mély tűzével, a pisztráng piros áttetsző, pislákoló lángja, s a lila színek végtelen variációja a püspökliláig. Akkor még nem is beszéltünk a szűz törékeny téglavörös Mercédeszről (Mártának ez a kedvence), a futórózsákról, melyeknek még támfalat is épített a gazda, hogy akár az égig is felnyúljanak, s a Teremtőnek is megmutassák ezt a tökéletességet. A szín és az illat végtelen harmóniája, mely megindít, s jobb pillanataiban arra ösztökél, hogy van amikor mégsem az ember a legtökéletesebb teremtés…

Negyven rózsatő együtt. Márta még tovább sűríti. Hajtásokat tör le, dunsztos, befőttes üvegekkel a földhöz szorítja le, s úgy gyökerezteti. Tudja, hogy sohasem lesznek olyan tökéletesek, mint a vadalanyon pöffeszkedők, a magas törzsre oltott virágfészkek, s az égbe igyekvő futók. Mégiscsak rózsákká válnak, s talán legyőzik egyszer a kattogó vonat agyat rengető zakatolását…

Márta tudja, hogy van hová hordani a rózsákat, s nem is fukarkodik velük. Ő teremtette, legyenek az övéi, vigye magával, ha már annyira sietett átlépni a temető kapuját.

Tünde késik. Már három busz is elment. A túrázó motorok robajába szinte beleremegnek a rózsaszálak, s a verébkolónia is minduntalan felriad, hogy a zaj elmúltával még nagyobb csiviteléssel visszajöjjön. De az iromba, bajszos, puhatalpon járó kandúr tapogatózása végképp más vidékre tereli a verebeket.

Mártának rengeteg dolga lenne, mégis hanyagolja őket. Öröm végignézni, ahogy a nyúlánk Tünde ringó járásával leszáll a buszról, s oson a rózsák felé. Talán ilyen lehetett ő is. Akkoriban azonban más idők jártak. A zárt sváb közösséget ostoba módon szétszakították a népcserével. Elég volt valakire rámutatni, hogy bűnös. Kiverték a javadalmából, s egy bőrönddel a kezében útilaput kötöttek a talpára, vagonokba zárták és elvitték.

Márta hatéves volt, amikor egy ilyen módon elüldözött család házába beköltöztették szüleivel és testvérével. Örökké rettegett, hogy visszajönnek a gazdák, s szíjostorral verik ki őket. Előtte komisz vándorutat tett meg a család, hónapokon át, mivel ők is kiebrudaltak lettek, egy más égtájon, másféle népek közül. Az ő házuk, javadalmaik is mások kezébe került. Megváltás volt ez a ház, a gyümölcsöskert. Mégis a cica volt a legaranyosabb, mert ő sem tudott hová menni, s így sikerült magához édesgetni. Nem úgy a falusi, hasonló korú, tősgyökeres iskolás gyerekeket, akik lenézték őket, nem is barátkozhattak velük, még csak magyarul sem beszéltek, ha Mártiék a közelükben tartózkodtak.

Ennek ellenére Márta gyerekkora szép volt, mert véget értek a nélkülözések, s a gyümölcs, zöldség termesztéséből jól megéltek. Nagy kirándulásokkal pótolták a kiesett időt, bejárták a mészkődombos környéket, néha még a Dunához is elmerészkedtek.

- Ápoljuk ezeket a rózsatöveket! – hallja az édesapja hangját. - Legalább az ő emlékükre. Biztosan jó emberek voltak, ha ennyi virágot termesztettek…

A szülők azonban hamar meghaltak, a család szétesett. Mintha az elüldözöttek átka megfogant volna. Testvérére, meg őrá maradt a ház. Márta férjhez ment, így Áron lakta a házat tovább. Márta az örökségből semmit sem vitt magával, csupán a rózsák emlékét. Mert volt kikért elültetni, felnevelni, s oda hordani az idegen hangzású neveket rejtő temető síremlékéhez, hogy az övéi mellett azokat is ékesítse.

A szobában megcsörren a telefon. Nagy lendülettel indul a ház felé. De rájön, hogy ez a mozgás csak ábránd, a baleset, a műtétek sorozata az életmentésen túl a járószerkezetet is megrongálta. Már két éve is elmúlt. Mire betipeg a telefonhoz, abbamarad a csörgés. Kis ideig vár, hogy újra megszólaljon. Elunja, visszamegy rózsái közé, a leső-padra. Az apja, hozva a falusiak szokását, még kívülre, a kapu elé is telepített ilyen kispadot, amolyan lócafélét. Évekig csak a valamikori bujdosótársai telepedtek le mellé, ha kiült lélegzetvételnyi pár szó erejéig. A templomban is elhúzódtak mellőlük, s ha a pap prédikált, többnyire a másik oldal felé beszélt. De a zsoltárt együtt énekelték, abban már nem lehetett elkülönülni.

Az öreg Wagner Matyi ült le először a kinti padra. Márti az ablakon keresztül nézte, ahogy pöfékelnek apjával, majd szélesen gesztikulálnak. Végül kezet nyújtva elment. Ő volt az összemelegítő. Izgatottan lesték, vajon miről beszéltek?! Apja, az öreg magyar elég szűkszavú volt, csak a szombati ebédkor volt hajlandó kibökni.

- Megyek a gazdakörbe. Meghitt a Matyi!

Az anyja arca sugárzott az örömtől. Ez az első lépcsőfok, a közeledés. Pedig ha tudta volna, a hatalom, a Népfront próbált beavatkozni. Békítő szándékkal összeilleszteni a kutya-macska együttélést.

- A rosszseb egye meg! Be sem engedték az embert! –dünnyögött az öreg, amikor ünnepnapi ruhájában a meghívás után rövid idő múlva visszajött.

- Hát a Matyi? Ü csak ott vót?

- A nyavalyát! Úgy félrerakták! Csacsogtak neki valamit és megjuházott!

Fél évig hiába jött Mátyás, az apját nem ehetett odacsábítani.

- Gazdálkodásról beszélgetünk ott. A gyümölcsfákról meg a paszújról…

Az öreg mégiscsak elment másodszor is. Mindenki ott volt, csak az az egy ember nem, aki őt úgy megsértette, majdhogy nem kirugdalta a szemével, a gyűlölködő tekintettel. Egészen megvidámodva jött haza, s néhány pohár sörtől átalakulni látszott benne a világ. A környezetében sok idő kellett hozzá.

- Jó emberek ezek. Hogy értik a barackfákat, meg a többit. Csak hát…

Márti tudja, hogy ez a csak hát mindig ott volt. Az apja temetésére és az anyjáéra már sokan eljöttek.

Lassan oldódott ez az elkülönülés. Még korábban, ha végigment az anyjával a falun, sohasem beszéltek magyarul az öregasszonyok. És egymás között házasodtak. A focipálya melletti klubba ha elmentek, a helybéli lányokkal nem is táncolhattak az ilyen jött-ment fiúk.

Később volt egy jól menő gyár is, ahová hónapok hosszú sorban állása után lehetett csak bejutni, előjegyzésre, ha kilépett valaki. Majd jöttek a víkendesek, a helybeliek eladogatták a nemzedékeken át pátyolgatott telkeket. Mártiék is mindig arról ábrándoztak Istvánnal, hogy majd vesznek ők is egyet, s ott építenek. Végül a műút mellett sikerült, egy elhalt ősi lakos eladott örökségét vették meg.

Az újabb telefoncsörgésre mégis megembereli magát. Tünde van a telefonvonal végén.

- Kicsit késni fogok, de hozok valakit! Biztosan örülni fogsz neki!

Márta izgatott lett. Hirtelen rámolni kezdett. Rájött, hogy felesleges. Itt évek óta rend van. Ezt szokta meg. A meggyes lepény csábító illata számára eltompul, mert aki készíti eltelik vele. Majd azok, akik jönnek! Izgalom kezd rajta úrrá lenni: vajon ki lehet? A gyerekeken kívül alig jár hozzá valaki. Tekintete az üres vázákra esik. Rózsákat kellene szedni beléjük.

Hozza a metszőollót, indul a rózsatövek felé. Maga sem tudja melyiket vágja le. Mintha István kézmozdulata lenne mindenütt, s odébb terelné a kezét. Végül nem tud választani, lehuppan a leső-padra. A kőbánya jut eszébe, ahol utolsó mohikánként már csak István verte fel a hegyoldal csendjét. Ódivatú kővágó eszközeit megcsodálták a kirándulók, ahogy a mészkövet mértani pontossággal aprították az elődei évszázadokon át. Tőlük leste el a tudományt, majd megvette kiszuperált eszközeiket. Egy szüreti mulatságon ismerte meg Istvánt. A fehér mészkő visszaverte napsugártól sötétbarna volt az arca, de annyi mosoly, vágy bujkált a szemében.

Mégiscsak szedni kellene azokból a rózsákból. Gyors mozdulatokkal nyírogatja, s ahogy a szem összeválogatja csinos kis csokorrá, hirtelen egy mezei szulák tekergő folyondárját fedezi fel a rózsatövön. Nyúl a tövére, hogy kihúzza, amikor hallja, hogy fékez a busz. Belekap a rózsatövisbe, mely szinte a csontig szúrja az ujját. Horgas vége benne marad. Szívja, dörzsöli, szorongatja. A rózsatövis fájdalmas, visszaszúr annak, aki el akarja venni féltett kincseit. Mintha István óvó-féltő hangját hallaná.

- Kesztyűvel anyukám! Most permeteztem, elfertőződhet.

Látja, hogy Tünde jön. Sokáig ácsorognak a gyalogátkelőhelynél, mire az autófolyamon átevickélnek. Tünde is nyúlánk, ez a fiú meg még egy fejjel magasabbnak tűnik.

Mártinak zsibbad az ujja, rosszul érzi magát, bénán ül a leső-padon. A virágok is ott maradtak az egyik bokornál. A kis kandúr megunja a verebek éktelen lármáját, szétüt közöttük, melynek nyomán hatalmas csiviteléssel megfutamodik a kolónia.

Márti meg csak nézi a magas, felnyurgult fiatalembert. Arcára verítékcseppek tolakszanak.

Ő Günter! – mutatja be. – Az ő nagyszülei laktak a faluban valamikor. Tudod, akiket kizsuppoltak!

Márti csak néz. Mosolyogna, meg nem is. Kínos emlék. De az ő lelkiismerete tiszta. Mégis az ő arcát égeti a szégyen. Egy szó nem jön ki a száján. Szerencsére Tünde beszél helyette is.

- Sajnos még nem tud magyarul. Már fél éve levelezünk. De egyszer majd megtanul…

Márta szemei előtt évtizedek történései játszódnak pár másodperc alatt. Tünde felfedezi a rózsacsokrot, s a vérző kezet. Mosolyogva rohan oda hozzá és megöleli. Szinte együtt és egyszerre mondják.

-Rózsát csak kesztyűben szedjél! – s mindketten arra gondolnak, aki teremtette.

Günter nézi a jelenetet, s mivel nem érti, lehajol a sündörgő kis kandúrhoz és megsimogatja.

- Ezek a férfiak hogy értik egymást?! – szisszen ki Tünde száján a Günter nyelvén, melytől a langaléta fiú elmosolyodik, s próbálja ölébe kapni a kis bundás kandúrt. Hosszasan, elmélázva néz a falu felé, a dombon lévő templom irányába, ahol egykor őseinek udvara, háza, gazdasági épülete volt, szinte magába zárta a falu egész világát. Vajon mire gondol a rózsák illatában?

Törő István, Diósd