Galambosné Szeifert Orsolya, Debrecen

Üdvözlet Budapestről

Üdvözlet Budapestről. Ez állt a fényes képeslapon, amit a postás aznap a nagy szél miatt nem a kertbe dobott, hanem az újsággal együtt két kerítésléc közé szorított. Maria nem számított a lapra. Legkisebb unokája, Henner két hónapja cserevakációzott Magyarországon egy környezetvédelmi program keretében. Azóta többször beszéltek telefonon, néha e-mailt is kaptak tőle, amit rendre nagyobbik unokájuk nyitott fel és olvasott el nekik, ugyanis Maria és férje, Peter az ifjabb családtagok hosszas unszolására sem tudtak megbarátkozni a kommunikáció e XXI. századi formájával.

A váratlan öröm kétségkívül még inkább eltölti az embert, és Maria izgatottan boldog lett a képeslap láttán. A kivilágított Lánchíd volt rajta. Maria szívét melegség öntötte el, gombóc szorult a torkába, két szemébe könnyek törtek és azt érezte, le kell ülnie, mert nehezek együtt az öröm, a bánat és a felszínre törő emlékek. Pontosan így érzett, amikor tavasszal Henner látta vendégül magyar diáktársát és ő mesélt a hazájáról, amikor néhány éve a fia a tévécsatornák sokasága közül előhívta a Duna TV-t a készülékükön és Maria hosszú idő óta először hallott magyar nótaszót, és amikor az olimpiákon Magyarország győztes sportolói tiszteletére hirtelen felcsendülnek a magyar himnusz hangjai. Hirtelen, mert Maria hiába várja, hiába áll ott a tévé előtt, hiába öltözteti szívét ünneplőbe, mindig amikor felhangzik az első taktus, úgy érzi, nem tudta igazán felkészíteni lelkét és a meghatottság már-már elviselhetetlen. Ilyenkor Peter is ott áll felesége kezét szorítva, ennyi év után kicsit már ő is sajátjának érzi ezt a szomorú, büszke zenét. Maria remegő ajkakkal hallgatja végig a Himnuszt, a végén pedig mindannyiszor kitör belőle a felszabadító sírás és fáradtan rogyik a fotelba.

Most a képeslapot két kézzel a mellkasához szorítva, izgatott mosollyal az arcán sietett vissza a házba. A nappalijuk hatalmas ablaka elé húzta hintaszékét, abban foglalt helyet. Feltette szemüvegét s csak most fordította meg az üdvözlőlapot:

Meine liebe Grosseltern!

Ich dachte, Ihr werdet sich über dieses Blatt freuen, insbesondere du, Oma. Budapest ist wunderschön, zwar ein bisschen dreckig und ein bisschen so ählich, wie jede Grossstadt.

Es ist so, dass ich schon am liebsten nach Hause fahren würde, aber ich muss noch für drei Wochen hier bleiben. Solange wir einige Müllsammel-aktionen nicht beendet haben, darf ich nicht nach Hause gehen.

Mit tausend Küssen: Henner

“Addig nem mehetek haza.”- ismételte Maria az utolsó mondatot. De bizony drágaságom, gondolta, bármikor hazajöhetsz...

Hatvan éve már, hogy Mariat és családját, ismerősöket és rengeteg ismeretlent bevagonírozták egy magyar kisváros vasútállomásán és elindult velük a vonat Németország felé. Maria, tizenkilenc éves volt akkor, nem hitte. Illetve őszintén hitte, hogy ez nem történhet meg. Másokkal talán, de velük semmiképpen. Ahogyan végül annak idején is csak másokkal történt meg. Szilárd hitét ugyanis, hogy tévednek, akik szerint nekik Németországba kell menniük, azok a három évvel ezelőtti események táplálták, amik vele és nővérével estek meg. Azon a hideg, téli napon megmenekültek.

Történt akkor, hogy Mariát és nővérét, Emiliát édesapjuk bevitte a városba a rokonokhoz, ugyanis az elnépteledett falvakban és a magányos tanyákon nem volt biztonságos fiatal nők számára. Az a hír járta, hogy orosz katonák randalíroznak és nőket erőszakolnak. Amikor elindult velük a szekér a város felé, már napok óta a szénakazalban kellett elbújniuk, ha valakit közeledni láttak.

Néhány napja voltak csak a városi rokonságnál, amikor a szomszédaszony megkérdezte tőlük, hogy nem félnek-e, mert azt beszélik, hogy összeszedik a svábokat. Megijedtek, bár nagynénjük nyugtatta őket, - A szomszédság szeret nagyot mondani. Igen ám, de másnap kidobolták, hogy senki nem hagyhatja el a város területét, harmadnap reggel pedig értük jött egy zord külsejű, barátságtalan férfi. Magyar volt, nagynénjük ismerte is, azt mondta nagyon rendes ember, biztosan kényszerítették, hogy ilyesmiben részt vállaljon. -Itt tartózkodik Keller Mária és Keller Emília?Velem kell jönniök!-szólt a rendes ember. -Semmi baj fiaim, apátokért küldök.-mondta a nénéjük. A városházára vitték őket. Voltak ott már jó sokan. Minden szobában vagy negyvenen. Az emberek csak susmorogtak, találgattak, mi lesz velük. Volt, aki csendesen sírdogált, volt aki valami tábort emlegetett, olyan is, aki Oroszországról beszélt, egyesek halkan imádkoztak. Hamarosan azonban vége lett a találgatásoknak. Egy tolmács jelent meg az ajtóban, mire mindenki azonnal elhallgatott. A férfi közölte, ha tudnak üzenjenek az otthonmaradottaknak, hogy hozzanak be nekik meleg ruhát és ételt, mert holnap reggel indulnak Oroszországba. Mintha az ég szakadt volna le, a teremben minden emberből, férfiból és asszonyból egyszerre tört ki a sírás. Maria az édesapját várta. De az öreg Kellerhez még el sem ért a hír lányairól, amikor egy katonatiszt kíséretében újból megjelent a tolmács és kérte, jelentkezzenek a tizenhat éven aluliak és akiknek kisgyermeke maradt otthon. Maria két kézzel integetett, nővére -akkor múlt tizennyolc- tanácstalanul nézett körbe, amikor a mellette álló idősebb nő az ő kezét is megragadta és a magasba emelte. Elengedték őket és édesapjukkal hazamentek. Alig egy napot töltöttek otthon, amikor nagybátyjuk érkezett egy orosz katonával és a tolmáccsal, akivel már a városházán is találkoztak. A nagybácsi elmondta, hogy újra összeszedik, akiket már elengedtek, mert az éjjel valaki megszökött. Neki pedig azt mondták, adja ki, hogy hol vannak a lányok, különben az ő gyerekeit viszik magukkal. Kellernek nem volt mit tennie, átadta lányait, búcsúzóul annyit mondott nekik,-Viseljétek jól magatokat, értetek megyek.

Akkoriban Ivan Dzsubaridze volt a városparancsnok. Amikor Keller közölte szándékát, miszerint a parancsnokkal szeretne beszélni, a kapuban posztoló őr őszinte döbbenettel utasította el, de ő nem engedett. Az őr kérlelte,-Bácsi ne menjen be, a parancsnok nagyon szigorú ember. Az öreg azonban makacs volt. Kitűnő orosztudását a hadifogságban eltöltött idő alatt szerezte. Dzsubaridzének ez imponált. Megkérdezte, hogy érezte magát Oroszországban, mire az öreg boldog emlékként emlegette oroszországi éveit, különösen dícsérve az ellátást. Lelke mélyén ő sem hitte, hogy ez hatni fog. Ecsetelte, hogy lányai még nincsenek tizenhat évesek és otthon nagy szükség van rájuk. Kérve kérte a parancsnokot, engedje el őket. Amíg beszélt, Keller Dzsubaridze arcát fürkészte, hátha leolvashatja szándékát, de az végig bárgyún mosolygott, néha morgott valamit a bajsza alatt és az öregnek fogalma sem volt mi lesz ennek a vége. A parancsnok meghallgatván a kérését, felemelte a telefont. A városházára telefonált, valami Novinovot kért és néhány keresetlen szó közepette parancsot adott Keller Mária és Emília azonnali szabadon bocsátására. Amikor Keller megköszönte Dzsubaridze közbenjárását és jóságát, az a kezével “szóra sem érdemes” mozdulatot intve elbocsátotta váratlan látogatóját. Hogy végül miért volt ily kegyes egy ismeretlen parasztemberhez, az öreg Keller nem tudta és igazából nem is érdekelte. Talán szemtelen bátorsága, vagy kérésének lehetetlen és már-már zavarbaejtően megdöbbentő volta zökkentette ki a kaukázusi származású parancsnokot ellentmondást nem tűrő szigorából.

Marianak természetes volt, hogy kiszabadultak. Arra a kérdésre ugyanis, hogy miért kellett volna nekik Oroszországba menniük, senki nem tudott számára érthető magyarázattal szolgálni.

Ahogyan akkor sem, amikor felszuszakolták őket arra a koszos, nyirkos vagonra, amely hozzácsatolva számos sorstársukkal teli más vagonokhoz, Németország felé vette az irányt. Édesapja komor arccal kuporgott egy sarokban, Maria öccsei megszeppenve bújtak egymáshoz, Emilia pedig édesanyjukat karolta, akiben igen-igen tartani kellett a lelket. Az öreg Keller tekintetéből Maria tudta, jobb, ha nem szól. A hallgatás ideje volt. Amikor a szerelvény megindult velük, anélkül, hogy őket – a szörnyű tévedést beismervén - valaki felszólította volna, hogy szálljanak le és menjenek haza, a lány azt gondolta, hogy valószínűleg elviszik őket egy biztonságos helyre, persze országhatáron belül, míg otthon a helyzet stabilizálódik és nem kiabálják rájuk úton-útfélen, hogy fogják a batyujukat és menjenek oda, ahonnan jöttek. Maria eleinte nem értette, nem tudta, honnan jöttek, vagy miért jöttek volna máshonnan, mint azok, akik most szégyenszemre az utcán gúnyolták őket. Aztán amikor a határt is átlépték és az idegen parancsszavakból sejteni lehetett, hogy már nem otthon vannak, akkor is meg volt győződve róla, hogy külföldi tartózkodásuk ideiglenes lesz. Már amikor nyílvánvalóvá vált, hogy életük hátralévő részét Németországban kell tölteniük, Maria még akkor is sokáig hadakozott minden ellen, ami azt a látszatot kelthette volna, hogy elfogadta új otthonát. Az útból, abból a borzalmas útból egyébiránt nem sok maradt meg benne. Elméje jótékonyan megpróbált mindent kitörölni, ami erre az utazásra emlékeztette, melyben nem létező jegyük csak oda szólt. Emlékezett, ahogyan valaki kétségbeesetten kiabált, hogy nagyot tévednek, akik elrendelték a svábok kitelepítését, hiszen ők is vannak olyan magyarok, mint akik Árpádtól eredeztetik magukat, és ahogyan az emberek bánatukban énekelni kezdtek:

Az este már beültünk a vagonba.

Ki-ki néztünk kedves szülőfalunkra.

Isten veled, szülőfalum elmegyek.

Ha visszahoz a vagon babámé leszek

Legélesebben azonban az az emlékkép élt benne, amitől számára is véresen komollyá vált a dolog és amit azóta sem tudott kitörölni emlékezetéből. Már elhagyták Magyarországot, amikor arra lett figyelmes, hogy édesapja egy idegen férfi vállára borulva zokog.

Nem emlékszik már, meddig élt benne a bizonyosság, hogy ők ebből az országból hazamennek egyszer. Talán míg meg nem ismerte Petert. Sokan voltak, akik később valóban visszamentek Magyarországra, de az öreg Keller kérlelhetetlen volt. Nem tudta mi várna rájuk otthon és meddig. Beletörődött, hogy itt kell új életet építeniük, családja pedig kitartott mellette.

Azóta Maria is megbékélt, hiszen Németországnak köszönhette szerető férjét, három fiát, hét unokáját és ezidáig három dédunokáját. A fájdalom azonban, hogy elűzték hazájából, a küzdelem, amit új hazájában kellett vívnia az elfogadásért, és amit saját magával vívott belül a megbékélésért megmásíthatatlan. Ahogyan mondani szokta, ezt nem temeti már be hó, nem mossa el eső és nem ássa el a föld. A legelviselhetetlenebb a gyökértelenség érzése volt. Ahol született, ahol életének legmeghatározóbb részét, a gyermekkorát töltötte, ahol először szerelmes volt, ahol nagyszülei el vannak temetve, a hazáját elvették tőle. Ahol megtalálta társát, ahol gyermekei, unokái, dédunokái születtek, ahol a szülei nyugszanak, az Németország. Egyik a szülőhazája, másik a hazája. De nem érezte magát igazán sem ide, sem oda tartozónak. Maria sokat gondolkodott azon, vajon azok az emberek, akik ezt művelték velük, tisztában voltak-e cselekedeteik súlyával, következményeivel. A nemleges választ is mindig megfogalmazta magában. Azok ott fönn, vagy ki tudja hol, nem hallottak arról, hogy volt a kitelepítettek közt olyan, aki önnön kezével vetett véget életének nem tudván elviselni a tehetetlenséget és a bánatot. Akik túltették magukat rajta, azok közül volt aki, Maria ismerte azt a szomorú szemű, szőke férfit, Németországból Amerikába menekült, Floridában telepedett le, nem vásárolt magának lakást, nem épített, de még csak nem is bérelt házat, hanem egy lakókocsiban tengeti életét, amit, ha bármikor elvesznek tőle, nem olyan nagy veszteség.

Maria, bár már lett volna lehetősége, azóta sem járt Magyarországon és nem is szeretne visszatérni. Azt mondja, amit ő otthagyott, már úgysem találná meg és az sem biztos, hogy nem szakadna meg a szíve. Unokáinak szokta mondani néha, nincs attól nagyobb büntetés, ha valakinek ez se, az se a hazája igazán. Most hintaszékével előre-hátra billegve bámult ki az ablakon. Sok volt ezen a nyáron a szitakötő és Maria azt figyelte, hogyan táncoltatják magukat a széllel, fel-le, fel-le. Fel-le, előre-hátra, ez se, az se...

Galambosné Szeifert Orsolya, Debrecen