Sólyom Ágnes, Solymár

Gudbáj, nagyi!

Wóamesz műli,

leichte múezi,

leite múz i

wíde caun.

Nicht erinern,

nix erceilen,

ove fergeisen

kon i ned.

Ámoj léb ich,

fűmoj wein ich,

hob nue weinich

pis ich sterb.

Csip-csip-csip-csip.

A cédélejátszó hangjai közé a mikrohullámú csipogása vegyül. Nem zavar. Megszoktam. Ilyen ez a világ. Meleg a tej, a magányt zene űzi el. Gudbáj Lenin – az unokámtól kaptam. Azt mondja, egy film zenéje, amiben a nagyi nem halad a korral, megállt neki az idő. Hát én haladok. Odacsoszogok a mikróhoz, kiveszem a langyos tejet, és beleaprítom a háztartási kekszet. Nem vagyok oda érte, de mit tegyek. Ennyit bír a fogam – amennyi van még egyáltalán. Néha kávéba teszem, koffeinfreibe persze.

Alkohollal nem élek. Az agyam friss, többnyire, de mit érek vele. Nagy ritkán keresztrejtvényt fejtek, nagyítóval, de annyira nem élvezem. Nem értem, hogyan képes valaki naphosszat ezt csinálni. Mindegy, szíve joga. Az én szívem már gyenge. Szerintem fárad. Még ha bírnám is a munkát, nincs már hozzá kedvem. Pedig valaha el sem tudtam képzelni, hogy lesz ilyen is egyszer. Szorgalmas voltam. Igen. A nagyanyám is megmondta már, hogy szorgos asszony leszek. Ő mindent tudott előre. Hihetetlen asszony volt.

Felkelek, odamegyek a sublódhoz, kihúzom a felső fiókot. Nehezen jön, régi darab már, akárcsak én. A gombja is lötyög. Szóg e moj, hol lehet az a fénykép? Na itt van. Hihetetlen asszony volt. Akkor gyönyörűnek láttam, még most is. Szép haját kendője rejtette; volt annak valami bája, hogy nem pillanthatott bárki rája. Szemem előtt van még a mozdulat, ahogy fejétől elemelte a kendőt, redőt csinált neki, aztán elöl megkötötte. Még az én kezeimben is itt van, ha jobban figyelek. Pedig már évtizedek óta nem volt rajtam. Hisz mondom, én haladok a korral. Mostanában nézem a fiatalokat, némelyik lebernyeget hord, nem kabátot. Én is gondoltam arra, hogy megkeresem anyám régi khotzntiechlijét, és a hosszú pufidzseki helyett azt terítem a hátamra. Ma úgy mondanák: nőiesebb. Akkor egyszerűen ez volt a rend.

Emlékszem, amikor új ruhát kaptam, gyönyörűen hímzett mellénnyel, dagadt a mellem a büszkeségtől. Oh, mein Gott, bántam is én, hogy a nagymisén nem ülhettem le a keményített szoknyámban! Azt is nagyanyám vasalta ráncokba, bevarrta minden alkalommal, és ő öltöztetett. Mint az anyám volt nekem. Bizony, időnként nála is laktam. A gyerekeim ezt el sem tudják képzelni. Meséltem nekik, de nem értették. Talán nem is hitték teljesen. Mindegy, nem meséltem többet. Csak az unokám, az kérdezgetett mindig, a Rigócska. Mauzili – mondtam neki −, worum készt ned spűjn? − Nem, nagyanyó, mesélj inkább. Hát nem egy kis angyal? Persze, hogy meséltem neki. És nem tündérmeséket akart! A legjobban azt szerette, amikor a gyerekkoromról meséltem, a hétköznapokról. És ez persze engem is boldoggá tett. Meg néha szomorúvá.

Meséltem neki, hogy a szüleimnek fűszerüzletük volt. És én is mindig azt játszottam nagyanyámmal. Két szék közé tettünk egy pallót, azon álltak a portékák, hol én voltam az eladó, hol ő. Ma már nem értem, hogyan volt ideje ilyesmire, mert egyébként égett a keze alatt a munka. És engem is mindig befogott segíteni. Imádtam. Keltem vele reggel, mentünk az állatokat ellátni, megvoltak a saját feladataim. Én szedhettem össze a tojást a tyúkok alól, vizet hordtam, de etetni csak ő etetett, azt nem engedte másnak. − Teiz móch í, Franzi – mondta nekem. Pedig úgy szerettem volna.

Néha nem értettem, mit miért csinál. Például hogy miért vitt mindig a Szepi bácsihoz. A Szepi bácsi csúnya volt és unalmas. Mesékkel meg mondókákkal traktált, és magyarul beszélt, amit én akkor még alig értettem. Nagyanyám azt mondta, tanuljak csak meg magyarul, szükségem lesz rá. Okos asszony volt. Pedig akkor még nem is tudhatta…

− Mit nem tudhatott, nagyanyó? − kérdezte Rigócska.

− Azt, Mauzili, hogy aki nem tud magyarul, annak semmi keresnivalója ebben az országban.

Erről sosem akartam beszélni. Túlságosan fájdalmas emlék volt. Még ma is az. Hányszor gondolom, hogy mennyire más lenne az életem, ha az nem történt volna meg. Vagy hát, nem úgy történt volna. Ha mondjuk én is elmegyek.

Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be soha. Ezt meg kell érteni. Hiába mondja a lányom, hogy Mutter, hát miért nem mész el a megemlékezésre! Ő még pénzt is adott a szoborra. Mert szolidáris, azt mondja. Emlékezni kell, és emlékeztetni, hogy sohase történhessen ilyesmi. Soha többé. Nem olyan egyszerű az, Liebling. Irigylem azokat, akiknek ez könnyen megy. Ünneplőbe öltözni, népviseletbe megint, hagyományt őrizni, közösen énekelni, évente, újra és újra. Én nem ilyen vagyok.

Volt a Pista, te Liezihansz, azt is elvitték akkor. Ismertem, kicsit volt nálam idősebb. Öt éve jött vissza először, addigra szánta rá magát. Véletlenül találkoztam vele, nem ismert meg. Csak járta az utcákat, és sírt. Sírtam én is. Azóta, ha évforduló van, egy hétig ki sem megyek az utcára. Hogy ne emlékezzek. Azt hiszem, anyám is ezért öltözött át. Minek őrizgessünk valamit, amire nem is gondolunk. Nekem megvan az életem. Szakmát tanultam, dolgoztam, férjhez mentem, felneveltem a gyerekeket. Az idő halad. És én haladok vele. Bár néha hiányzik – nem is tudom, mi.

A nagyanyám azt is mondta: Tu hoszt tein Leibn, Franzi! Moch tein Oaveit! – Megvan a saját életed, tedd a dolgod. Ezt mondta utoljára is, amikor már csak bőgtem. Ordítottam, toporzékoltam. Nem értettem, miért olyan kegyetlen. Éppen ő, éppen ő, hogy tehette ezt velem!

− Miért volt kegyetlen, nagyanyó?

− Nem is akkor kezdődött ez a viselkedése. Már vagy egy héttel azelőtt. Furcsa lett. Idegenebb. Hűvösebb. Én nem tudtam semmit a népszámlálásról, csak hogy jöttek, kérdezgettek, be kellett írni az anyanyelvet. És hogy a felnőttek időnként suttogtak. De aztán semmi. És végül az a nap.

Borzalmas volt. Már éjjel nem tudtam aludni. Mintha égne a csűr, az volt az érzésem. Többször is fölkeltem megnézni. De nem volt semmi. Elaludtam végül, hajnalban, és angyallal álmodtam. Későn ébredtem. Nem keltett senki. Nem tudom, mi lelt, csomagolni kezdtem. Szinte gondolkodás nélkül. Összepakoltam egy ruhát, meg kivettem a kenyeret a spájzból, és az imádságos könyvemet. És rohantam a nagyanyámhoz. Akkor már nem volt ott. Aztán anyámékhoz.

Nem lehet erről beszélni. Nem is tudok.

Akkor még, utána, százszor végiggondoltam. Ezerszer. Lejátszódott az a nap, mint valami végtelenített tekercs, újra meg újra. Aztán elfáradtam bele. És eltemettem.

El, mert nem volt megoldás.

− És nem találtad meg őt? − kérdezte Rigócska.

− De, megtaláltam.

Nem tudom, hogy kerültem a vasútállomásra. Csak arra emlékszem, ahogy álltak ott a vagonok. Rohantam végig a soron, mire megláttam. Nem kérdeztem semmit, csak fölmásztam hozzá.

− Franzi – mondta. − Hát mégis.

− Megyek veled – közöltem határozottan, és sírásra görbült a szám. Nem tudtam, miért, nem tudtam hová, csak azt, hogy ott a helyem. Vele akarok lenni.

Akkor döbbentett meg.

− Nem jöhetsz − mondta. És abból a rövidke mondatból tudtam, hogy úgy is lesz. Hangja keményebben csengett, mint bármikor. És teljesen összezavart. Vitatkozni nem tudtam vele, csak sírni kezdtem. Ölébe bújtam, és zokogtam keservesen. De nem engedtem. Kapaszkodtam belé. Kapaszkodtam minden erőmmel, el voltam szánva, hogy ha kell, életem végéig így szorítom. S mintha valóban évek teltek volna el így. Amikor lefejtettek róla, azt hittem, megőrülök. Hogy már nem lehet hangosabban sikítani, mint ahogyan én sikítottam. Mintha az életem múlna azon, hogy mekkora a hangom. És talán tényleg ezen is múlt. Akkor kiabálnom kellett. Valahogy mégis hallottam, amit utoljára mondott. És azt nem felejtettem el: Megvan a saját életed, Franzi! Tedd a dolgod! És bár rettenetesen fájt, azt tettem később, mindig.

Csak sokkal később jöttem rá, hogy nem haragszik rám. Onnan kezdve tudtam én is nem haragudni. De nem értettem, máig sem értem, miért tették. Hogy tehették! Vele ment még három lányából kettő. A fiúk maradtak. És az értetlenség. És a gyász.

Őt sose láttam többé. Apámnak írt még egyszer-kétszer, és távirat jött, mikor meghalt. Én nem tudom. Néha még azt hiszem, mindig él. És ugyanolyan szép, mint akkor, mint ezen a képen. Hogy nem öregedett meg úgy, mint én. Egyszer még visszajön, és azt mondja nekem: Franzi, khumm mit mir! Gyere velem! Érzem, hogy így lesz.

Rigócska még szorosabban bújt hozzám.

− Nagyanyó. Ezt, ugye… még senkinek sem mesélted.

− Nem. És nem is fogom többé.

− Ez a mi titkunk? – kérdezte mosolyogva.

− Ez a mi titkunk, Mauzili.

Megsimogattam fürtös fejét, és elraktam a képet.

Most már csaknem felnőtt ő is. Hiszen az idő telik. Ritkán ér rá. Hoz nekem kekszet, zenét, meg amit gondol. Gudbáj, nagyi – így búcsúzik, és nevet. Én pedig rendszeresen felhívom telefonon: Rigócska, gyere hozzám! Mielőtt engem hívnak el. Befoar ich sterb.

Sólyom Ágnes

Megjegyzések

A sváb nyelvű, fonetikusan írt szövegek szó szerinti fordítása:

dalszöveg (szintén saját alkotás):

Meleg tej,

könnyű zene,

sajnos megint

sírnom kell.

Nem emlékezni,

semmit sem mesélni,

de felejteni

nem tudok.

Egyszer élek,

sokszor sírok,

kevés van hátra,

míg meghalok.

Szóg e moj! – Mondd már!

Oh, mein Gott! – Ó, Istenem!

Mauzili – egérke

khotzntiechli – nagykendő

Teiz móch í, Franzi! – Ezt én csinálom, Franzi!

Worum készt ned spűjn? – Miért nem mész játszani?

Liebling - kedvesem

Liezihansz – családi név

Tu hoszt tein Leibn, Franzi! Moch tein Oaveit! – Megvan a saját életed, Franzi! Tedd a dolgod!

Franzi, khumm mit mir! – Franzi, gyere velem!

Befoar ich sterb. – Mielőtt meghalok.

Sólyom Ágnes, Solymár