|
Jánosnak
Egyetlen Jánosom! Oly sok minden történt, mióta elváltunk, hogy azt elképzelni sem lehet. Elõre szólok, hogy e levelet feladni nem fogom, úgyis tudod, hogy nincs értelme. Mindezek ellenére le kell írnom neked és magamnak a történteket, mert az élet megköveteli. Rólunk csak annyit, hogy jól vagyunk, egy iskolában szállásoltak el minket. Étkünk, melegünk és kitartásunk elegendõ...
...Azon a hûvös januári napon megálltam házunk kapujában. Mélyre szívtam a levegõt, egészen addig, míg a dér csípni nem kezdte tüdõmet. Az íze nem volt olyan üdítõ, mint ahogy azt megszoktam, de mégis, mégis meg kellett állnom és szívnom, hogy lehûtsem a gondolataimat. Hideg fejjel
indultam el a viskódhoz vezetõ ösvényen.
A higgadtságra feltétlenül szükség volt. Két órát kaptunk... két órát, hogy fontosabb tárgyainkkal együtt lelkünket is összepakoljuk az útra. „Milyen útra?” - kérdezte szegény húgom. Túl fiatal õ még ahhoz, hogy felfogjon bármit is ebbõl a sötét összeesküvésbõl, fejünk fölött zivatarfelhõként ütközõ árny-kézfogásokból. Megszöktem otthonról, mert lelkem fele nálad tanyázik, János. Nem tudom, hogy bánom-e.
Az úton a gondolataim saját, eleven életre keltek: egyszerre szidtam és nyugtattam magam, mert megszöktem. Emellett eszembe jutottak azok a
pillanatok, mikbe félve kapaszkodtam, remélve, hogy újra eljönnek, mint vaksi bogárkák, mik színes kis testükkel körbefutkározva befesthetnék a ma hamutól semmis talaját. Ábránd.
Hat évesként ismertük meg egymást. Szüleink régrõl barátok voltak; akkor még élt édesanyád, Isten nyugosztalja. A családi asztalnál múlatták az idõt, a mi jövõnkrõl beszélgetve. Mi pedig? Kézen fogva futottunk a házunk mögötti tócsákhoz, hogy énekelve a „Häschen in der Grube“-t játszhassuk. Aznap, a pocsolyákban ikrákat fogdostunk, hogy majd kedvesen vigyük Cilusnak a
fenséges eledelt.
Az meg otthagyta egy szaglás után.
Úristen, Cilus,
meg a kutya! Édesapa biztos nem felejti el õket rábízni valakire...
Itt jobbra kell fordulni, majd a réten keresztül menni...
A rét. Emlékszem mennyit játszottunk ott. Emlékszem, mikor bogáncsba léptél. A szoknyám szélével törölgettem meg sebed. A vászonnál csak ábrázatom lett veresebb, elõször mikor csókot nyomtál orcámra törõdésem megköszönve, másodszor a pofontól, mikor Édesanyám mosta ruháim. Itt farigcsáltad az elsõ furulyád és versed is. Sokat közülük nem értettem már akkor sem, de örömmel töltött el az is, hogy megtapsolhattalak,
miután
elszavaltad õket.
Lassan a rét széléhez közeledtem, onnan látszott már a házadhoz közeli iskolánk is. Mindig is irigyeltelek, hogy
ilyen közel laktatok hozzá. Megláttam a kaputokat. A dermedt gaz ropogott
lábam alatt.
Krautwurst-ot
ettünk egyszer
disznótoron nálatok. Ropogott a fogunk alatt a káposzta. Az a fránya disznó
ölés
elõtt kicsúszott a férfikezek közül és észtvesztve futott a kerítésetek felé. Azóta sem javította meg senki a kidõlt rudakat. Azon a lakomán súgtad meg...
Megérkeztem kapudhoz. Nyitva volt.
Fulladozva léptem be szobádba. Szólítottalak, de nem jött válasz. Hírtelen arra gondoltam, hogy elmehettél szüleid sírjához, de elhessegettem a gondolatot, hisz
oda szombatonként jártál ki elmélkedni. „János?” - kiáltottam újra. „János, itt vagy?”
Beljebb haladtam, az asztalod felé. Egy papír ötlött szemem elé. Felvettem. Ájulás kerülgetett: a barna lapkán vérrel volt írva. A Te írásod. A Te versed. Az elsõ sor felét elnyelte a vér. „Jézus” - sóhajtottam, és olvasni kezdtem. Emlékszem minden betûre, minden vesszõre. Vérrel írtad bele emlékezetembe soraid.
„Sár csepeg
.....................
Vérkutat ás fogam ajkamon.
Átkomat, vén haza, rád hagyom.
Bánat, mi tépte fel alkarom...”
Így
nyertél maradást hazádban. Te szerencsétlen, egyetlen barátom.
Örök Barátom
Hockenheim, 1946. Február 14.
|
