Németh Mária, Zalaegerszeg

Egy európai történet

„Kelet-és Közép-Európa mint valami hatalmas tolató-pályaudvar…

A vonatok ingajáratai …egyeseket kitoloncolnak, másokat ideszállítanak”

Karl Schlögel: Az elűzetések tragédiája

(egy európai történet)

Annának aznap különösen hosszúnak tűnt a délután. A Budapestről 19 óra 50 perckor Drezdába érkező vonatot várta.

Megint túl korán jött el otthonról. Már harmadszor fordult vissza a Karl Marx -Straße szökőkútjai irányába. Szokatlanul meleg volt. Az első utcai árusnál automatikusan németül kérte a fagylaltot, de közben magyarul gondolkodott tovább.

A lánya még reggel is felhívta, hogy megkérdezze, ne hozza-e el mégis. Ott a Wartburg, el tud szabadulni a munkahelyéről, nem kellene cipekedni, gyorsabban hazaérnének… Már tizenöt éve játsszák ezt. Vagy csak ő játssza. Éva talán tényleg nem tudja, miért ragaszkodik hozzá, hogy egyedül legyen a pályaudvaron, mikor begördül végre a Magyarországról érkező szerelvény. Sejtheti, de nem tudhatja. Megszokta, hogy nem osztja meg senkivel a titkait. Persze nem lehet nem észrevenni, mennyire várja az öregje érkezését hazulról, meg az utazást is haza! Még az idegeneknek is feltűnik, hogy megváltozik a nagy találkozások közeledtével. A mai hosszú készülődésekor is a szekrény mélyére került a szokásos szürke szoknya és kötött mellény. A falujában maradtakra gondolt, tudta, hogy a hozzá hasonló korúak már öregasszonynak számítanak odahaza. Élvezte, hogy ő nem tűnik köztük még annak. Az ura sem úgy nyúl hozzá… Úgy kényezteti a testét-lelkét, mintha kárpótolhatná mindenért.

Érezte, hogy elpirult, leült egy padra, de nem tudott másra gondolni. Lehet, hogy ők öregen találták meg azt, amit mások már rég elvesztettek, talán el is felejtettek.

Pedig az ő közös réges-régi múltjukban is minden olyan egyszerűen, szokványosan alakult, úgy volt teljes az életük, hogy észre sem vették.

Mint Jancsi és Iluska meséjében, úgy kezdődött minden. Aztán ők is messzire szakadtak egymástól, hogy sok év után egymásra találjanak újra. Csak szép Tündérország, közös haza nem várt rájuk.

„Jani, Panni egy pár, mindig együtt jár!” Már az elemiben csúfolták őket, mert együtt érkeztek és indultak hazafelé. Pedig nem is voltak szomszédok. Együtt játszottak, később a rájuk bízott munkában is segítettek egymásnak. Tehénőrzés közben összeszöktek. Összenőttek, mint a testvérek, de aztán a vágyaik is egymásra találtak. Nem is akarta senki elválasztani őket, édesanyja - apja halála után - szinte sürgette a házasságot. Nagy volt a porta, a szőlő, a föld; nem volt fiútestvér, kellett a férfikéz; egy rendes faluban rendben kell tartani minden négyszögölt, nem veszhetett az örökség. Mielőtt még bárki mást észrevehettek volna, már holtodiglan egymáséi lettek. Nagyon fiatalon kezdték a közös életet, de nem bánták meg. Jól megvoltak, sokat dolgoztak, amikor csak lehetett, örültek egymásnak. Hamarosan meg is született a lányuk. Ma úgy gondolja: inkább volt vidám, elégedett és büszke, mint szerelmes vagy boldog asszony. Az életükben, a kapcsolatukban talán akkor is benne volt a lehetőség, de nem volt még érett rá. Az ura sem. Összetartoztak, de nem igazi szenvedéllyel. Csak később értették meg, hogy mi az. El kellett veszíteniük egymást, hogy megértsék.

Elmosolyodott és elkomorult. Nem volt rosszakarójuk, a történelem bánt velük mostohán.

Túl gyorsan jött a háború. Még nem tudott beszélni a kislányuk, amikor az ura bevonult. Nem volt volksbundista, magyarok közt, magyar katonaként harcolt s került orosz fogságba. Nem jutott haza, csak 49-ben. De a családját már nem találta a faluban, az otthonukban idegenek laktak.

A svábokat időközben kitelepítették. Szükségszerűnek mutatkozott. Kellett a hely a Szlovákiából érkező magyaroknak. Még szerencse, hogy őt figyelmeztették, előre szóltak neki. A csendőrparancsnok jól ismerte, tudta, hogy csak hárman vannak, három kétségbeesett nő: egy beteg öregasszony, egy talán apa nélkül maradt kislány meg ő. Talán tetszett is neki, vagy csak lelkiismeretesebb volt, mint az országvezetők, akik a magyar anyanyelvű sváb származásúakat sem kímélték. Még tanácsot is kapott. Jó tanácsot: töltsön meg holnap reggelig három zsákot a legjobb gabonájukkal. „Ott még éhínség van, mindennél többet fog érni, meglátja.”

A magukkal vitt gabona nekik tényleg az életet jelentette.

Drezdáig ugyanabban a marhavagonban utaztak. Nem voltak többen harmincnál. A zsákokon aludtak. Levegőt, vizet is kaptak. A vasúti közlekedés már a szovjet megszállási övezetben is helyreállt, s a pályaudvarokon akkor is nagy volt a forgalom. A „fekete városon” áthaladva rémült meg először. Mindenütt romok, s a parasztszekéren a tagbaszakadt kocsis nem tudta levenni a szemét a zsákjaikról.

Tegnap is felnézett annak a Dippoldiswelde főutcáján álló háznak a padlásablakaira, ahová be kellett, hogy fogadják őket. Nem kenyérlesők, „kenyérszaporítók” lettek a háziak számára is nehéz időkben, így nem kezelték betolakodókként őket. Segítettek munkát találnia. Mire tél lett, leköltöztették őket a padlásról a jobban fűthető vendégszobába.

Kezdetben édesanyjának kellett beszélni mindannyiuk helyett. Később már csak vigyázott a kislányára, míg ő dolgozott és tanult. Férjes asszony volt, aki férjéről mit sem tudott.

Úgy lett német, hogy nem beszélt németül. Otthon anyja sváb beszédére is magyarul válaszolt. Ő nem csak a szülőfaluját, az örökölt földet szerette, minden, amit az iskolában tanítottak magyar tájakról, történelemről, irodalomról, tudományról, érdekelte, büszkévé tette. Ma is többet olvas magyarul, mint németül.

De azok a sváb szokások, az a céltudatosság és szorgalom, azok elkísérték! Abból a kevés itteni férfiból, aki a háborúban megmaradt, több is akadt, aki szívesen számolta volna vele új lakása sarkait! A gyűjtögetési kényszerétől pedig talán soha meg nem szabadul!

Azt a tegnapi idegenvezetést is elvállalta, pedig már nem neki való egész nap róni az utakat! Na, nem csak a pénzért teszi… Jó magyarul beszélni akkor is, ha nincs vele az ura. Akcentusa sincs. Azok a szakszervezeti csereüdülésre érkezett fiatalok is azt hitték, csak néhány éve került ide. Jó friss híreket hallani az óhazáról, és hát szereti megmutatni már ezt az újat is, ami annyira más, mint amit elhagyott. Gazdagon termő mezők és kertek nincsenek, errefelé csak cseresznyefát érdemes ültetni. Hiába küszködik évek óta, a paradicsom a kis üvegházban beérve ízetlen marad. A hegyeket viszont egyre szebbnek látja. Több mint negyven éve még nem hitte volna, hogy megkapaszkodik itt is, az ura nélkül is.

Szeret beszélgetni, no de tegnap egész nap beszélt. Leülni sem volt hajlandó még a buszon sem. És vajon miért mesélte el az egész életét? Az a két idegen most többet tud róla, mint a saját lánya. Még az sem biztos, hogy sosem látja őket többé. Kicsi lett a világ.

Elnézte a pályaudvarhoz érve a körbe futó feliratokat. Mennyi az idő? – talán csak ez érdekelte. Még mindig sokat kell várnia. Az NDK-ban csak ritkán késnek a vonatok, bár a tegnapi fiatal pár éppen egy nem túl barátságos útlevél-ellenőrzésről mesélt. Mintha már a határőrök is irigyelnék azt a világútlevelet. Vagy készül valami Magyarországon? Mert itt biztosan nem változik semmi, neki sincs oka panaszra. Szórakozottan olvasta a híreket. Mintha minden máshol történne. Távol, a harmadik világban. Nem elég az itteni pontos idő?

Inkább újra elindult.

Vele már nem sok dolog történhet. Talán ezért kívánkozott annyi minden tegnap ki belőle. Jó volt elmondani, megkönnyebbült tőle. Rájött, hogy van, amit évtizedek alatt sem dolgozott fel. Szereti az urát, de van valami, amit nem tudott megbocsátani neki.

Nem azt, hogy nem jött utánuk. Nem sokan tértek vissza onnan, ahonnét ő.Beteg volt a fogság után, meg kellett erősödnie. A határok zárva voltak. Újra kellett kezdenie neki is. Asszonyra talált. Mire megnyíltak a határok, az új asszonytól is született egy lánya. Még azt is elhiszi, hogy kereste, kerestette őket, hogy mindig hiányoztak neki. Várta is őket, mikor végre hazamehettek. És a ritka találkozások során közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Volt egy balatoni nyaralás is: ő is a lánya kedvéért utazott, Jani is a lánya kedvéért látogatta meg őket. Egyedül jött, s csak két napig maradt. Már akkor is méhekkel foglalkozott, meg ott volt a család is. A másik. Mégis akkor sejtette, érezte meg, hogy az urában valami olyan vágy éledt, amiről korábban nem tudta, hogy létezik. Jó volt újra nőnek lenni a közelében. De egyikük sem akarta felforgatni az életét. Azt hitték, túlteszik magukat ezen is. Hiba volt, akkor még vállalhatták volna a szerelmük.

A lánya nagyon megszerette Magyarországot. Vitte a barátnőit, az apja többedmagával is vendégül látta. 1968-ban meghívták mindkettőjüket Évi féltestvérének lakodalmába. Igazi sváb lagzi volt, három napig tartott. Jani számára mintha csak ő létezett volna azokban a napokban, elhanyagolta kimerültnek látszó, sápadt élettársát, menyasszony lányát, újdonsült vejét, az egész rokonságot. Vele táncolt, senki mással. Mintha díszvendégek lettek volna. És ő elkezdte halogatni a visszautat. Az ura közelében akart maradni. Várta, hogy történjen valami, mondjon valamit. Akarta, hogy mondjon valamit. Akkor már tudta, hogy soha nem talál senkit olyan szeretnivalónak, mint őt. Lehet, hogy mással él, hogy országhatárok és hadseregek választották el tőle, de a törvény szerint még mindig hozzátartozik. Figyelte, hogy mennyire keresi a lehetőséget a közeledésre, s hogyan bizonytalanodik el újra és újra. Nem tehetett semmit, lejárt a szabadsága, kétségbeesetten utazott haza.

A Drezdába vezető úton mondta el a kitelepítés történetét, a folytatást az elbai hajókiránduláson. El tudta mondani, még csak el sem érzékenyült. Pedig visszatérő álmaiban zokogni, sikoltozni szokott.

- Közel egy év múlva kaptam meg Jani levelét, amelyben arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Egyedül várt rám. Sápadtan erőlködött. Mentegetőzött, de azt mondta, nem tehet mást. Egy éve még nem bírta megtenni. De most meg kell tennie, egy nagybeteg asszony utolsó kívánságát teljesítenie kell. Arra kért, váljak el tőle, hogy feleségül vehesse Katit, az élettársát. Tudtam, hogy sokat köszönhet neki, tudtam, hogy ebben a helyzetben nem választhat engem, de a válással le is mondott rólam. Legszívesebben rögtön visszafordultam volna, de végigcsináltam a hivatalos procedúrát. Kati mellett maradt annak haláláig. Mikor Évi férjhez ment, még nem tudott eljönni, de néhány hónap múlva meglátogatta. Unokánk születése után már hosszabb időre jött. Lelkesedett a vonatozásért, úgy tettem, mintha el is hinném.

Történetem lelkes hallgatói már sejtették a folytatást.

- Abban az évben még kétszer eljött. Hozott sok akácmézet, igazi hazai paprikát, paradicsomot, én is segítettem neki az otthoni megbízások teljesítésében, a robotgépek, multiboy-készülékek kiválasztásában, de nem mentem elé a pályaudvarra, és soha nem is kísértem ki. Egészen addig, míg egyszer elém nem állt, s meg nem fogta a kezem. Ugye, tudom, hogy ő már milyen régen készül erre, ugye, tudom, hogy nem a lányunk miatt utazik ilyen sokat… Azóta nem hagyom, hogy a lányom várja a pályaudvaron.

Nem gondolta, hogy a sorsa ilyen érdeklődést kelt. Nem akarta elhanyagolni idegenvezetői teendőit sem, de a fiatal pár alig várta, hogy visszatérjen a saját történetéhez. Megnézték a königsteini várerődöt, Pirnában vásároltak, majd a férfi kérésére a mese is véget ért. Sárga, kiscsirkés mintájú, puha fürdőlepedőt választottak egy kisgyereknek, aki még meg sem született, és a fiatal szülőknek eszébe sem jutott, hogy esetleg úgy alakul majd az életük, hogy nem együtt nevelik fel. Így aztán nem voltak igazán elégedettek a befejezéssel. A fiatalasszony - áldott állapotban - mindennél többre tartotta a szerelmet, nem értette és meg is kérdezte, miért nem élik együtt az életük. Miért két család, ami egy volt, miért két haza, ami közös is lehetne, miért a fárasztó utazások?

Nem mondta el, hogy maga sem tudja, miért alakult így. Ezerszer is feltette magában ő is a kérdést: tényleg jól döntöttek-e. Lehet, hogy az álmában még mindig kísértő csalódás miatt nem tudott eléggé bízni az urában, vágyott rá, de nem tudott igazán megbocsátani neki? Annyit mondott csak, hogy támogatniuk kellett a lányaikat. És hogy amióta mindketten nyugdíjasok, évente kétszer-háromszor is útra kelnek. Amikor a méhek gyűjtenek, rajzanak, inkább neki kell mennie, télen az öregje jön, s akkor hónapokig is marad. Nem biztos, hogy kevesebb, amire vállalkoztak, egy újra megkötött házasságnál.

Milyen gyorsan futnak a világító számok, betűk… 1989. július 29. Máris este van, s olyan vakítóak a fények. Le kellene ülni megint egy kicsit. Nem, most már nem lehet, rögtön befut a vonat. Csak egy kicsit pihen – gondolta, míg hátradőlt a padon.

Mikor feleszmélt, még hallotta a csúfolódó kórust: „két szerelmes - pár, mindig együtt jár!” Segítő kezeket érzett magán, és egy szeretett arc váratlan közelsége vigasztalta, egy tekintetét el nem engedő világosszürke szempár.

A mentőautó elkerülte a sétálóutcát. Azon a kertvárosi útvonalon haladt, amit Jani kedvéért szoktak választani hazafelé menet. Az orvos megrökönyödésére Frau Anna felnevetett, mert eszébe jutott, hogy az ő öregje milyen gátlásos is tud lenni. Egyetlenegyszer ment csak le a hosszú sugárúton található nyilvános illemhelyek egyikére, azóta nem hajlandó. Hiába magyarázta neki, hogy az egyetemista fiúknak milyen jól jön az a pénz, neki csak az otthoni öreg vécés nénik felelnek meg.

Ebben az országban az ura még mindig csak látogató, idegen. Ő meg, talán a forróság, talán a fáradtság vagy a türelmetlen vágy tette, de majdnem megszökött előle a közös hazába induló, utolsó szerelvénnyel.

Németh Mária, Zalaegerszeg