Misits Éva, Kecskemét

És ránk már nem süt a nap

Die Zeit wird kommen da ich dich zu verlassen habe

A hajnal űzi el rémálmaimat. Reszkető ajkamon holdsugár csorog.

Zu viel Blut wurde vergossen durch ihre Hände

Szüntelenül ugyanazt álmodom, egy nép szörnyű tetteiről álmodom, pusztításról és kegyetlenségről, olyasmiről, ami nekem… nekem olyan idegen. Attól a testtől már elszakadtam, életét elvetettem, bár még véremben lüktet ezer és ezer ősöm vére, egy föld sarjai, akiknek lelke szoptatta lelkemet… Ez lett az otthonom, ez a mostani föld, magyar föld, így mondják.

Ist dieses Land wirklich meine Heimat?

Egész biztosan így mondják. Magyar föld, ahol otthonra leltünk, Andreas meg én.

Aber sie brauchen uns nicht

Érzem a leheletét a karomon. Nézem barna haját, fáradt szemét. A falak bambán merednek ránk. Talán megérezték csupaszságukat? Érezték, amikor leszakítom a cserepeket, érezték, ahogyan kitépem a szögeket? Hogy ott hagyom őket, minden fájdalmunk és örömünk, minden emlékünk ellenére egyszer hirtelen ott kell, hogy hagyjam őket?

Ich wollte das so nicht, sie haben gesagt dass wir es tun müssen

Andreashoz bújok, testemmel melegítem a házban, ami hamarosan magába roskad és meghal nélkülünk. Meghal a hűvös parancsoktól, a rideg szervezkedéstől – Andreas avatott be a titokba minden este, mindig csak vacsora után, nehogy a fájdalomtól, az elválás irtózatától megkeseredjen a szánkban a falat, nehogy méreggé változzon a leves és epévé a bor. Már csak az ízekben leltük örömünk, mert minden másról – mindenről, ami maradandó, amit nem falhattunk fel és nem emészthettünk el –, a búcsú jutott eszünkbe.

Weil sie uns nicht brauchen, und die Sonne nicht mehr auf uns scheint

A legjobban az fáj, hogy a kislányunk nem érti, hogy nem mi akarunk elmenni, ők, ők akarják, hogy elmenjünk, mert a nevünk csengése a háború zajába vegyül, a szívükben puskaropogás szól, ha hallják a nevünk, igen, olyan németesen cseng a mi német nevünk, őseink nevétől, német vérünktől forr az ő vérük is. A kislányom nem érti, és nem is akarja megérteni. Én sem akarom megérteni. Nem akarom átérezni a fájdalmukat, a félelmüket, mert a mi büntetésünkbe torkollik, mert magamat és a férjemet ostoroznám, mert a kislányomat emészteném el vele.

Ich habe Angst diesen Körper zu verlassen

Amikor tegnap hazajött – mert kint játszanak az udvaron, az udvaron, ami már nem is a miénk –, azt mondta, hogy ő itt marad, hogy a kisfiúkkal és kislányokkal marad, mert őt itt szeretik, szükségük van rá, és én csitítom, hogy lesznek még barátai ott, ahová megyünk, csitítom, és csorog a könnyem, és neki is kicsordul a könnye, ne sírj, anyuka, ne sírj mert én is sírok és nem akartam sírni mert a Marci miatt is majdnem sírtam, mert a Marci azt mondta, hogy a vásáron majd vesz nekem mézeskalácsot és én nagyon vigyáztam, hogy ne sírjak és ne mondjam a Marcinak, hogy nem leszünk itthon, hogy anyuka és apuka fogja majd a kezem és mi elmegyünk… hová is megyünk?

Wohin gehen wir?

Akkor jött haza Andreas a szomszédból és látta, hogy sírunk, és fájt a szíve, éreztem aznap éjszaka, hogy milyen nehezen veszi a levegőt, hogy a mellkasát a mi fájdalmunk döngeti, és csókoltam a szíve felett, de ez a fájdalom nem múlik el.

Sie rächen sich an uns, unser Leid ist ihr Sündenerlass

Akkor megölelt minket, és szorítottuk egymást, mintha ezen múlna az életünk, mert éreztük, hogy ha most elengednénk egymást, akkor örökre elszakadna minden szál, akkor felrepedne a szívünk, és többé nem foghatnám Andreas kezét, és nem fonhatnám be a kislányom haját, és ők már nem hajthatnák az ölembe a fejük, mert nem lennék én sem, ahogyan ez a ház sincs, amióta én leszaggattam a cserepeket, és kegyetlenül sírtam, mintha a saját testemet tépném szét. Azóta Andreas is egyre nehezebb szívvel járt az udvarunkon, és kislányom könnyezve simogatta a vérző pipacsokat. Nagyon szerettem nézni, ahogyan az udvaron guggolt, és cirógatta a vadvirágokat, hívogatta őket az udvarunkba, kérte, hogy hozzanak még magukkal kankalint, harangvirágot, ibolyát és boglárkát, virágrétet akart az udvarunkba és én hallgattam őt, amíg szaggattuk a tésztát, és gyöngyözve lobogott a víz.

Die Erde teilt ihre früchte nicht mehr mit uns

De most, ha lobog a víz, arra gondolok, hogy az emberek vére is így forr, ahogyan elégtételt vesznek valamiért, amit nem mi tettünk, nem, nem, mi ott sem voltunk, és sohasem akartam, hogy annyi ember szenvedjen, mert az emberek nem érdemelnek ennyi szenvedést… mi sem érdemeljük meg… ugye nem érdemeljük meg édes Istenem, ugye nem…?

Als wir glücklich waren hier zu leben und im Sonneschein zu baden

Nem lehet, hogy a kislányom megérdemli ezt, nem lehet, hogy Andreas megérdemli ezt, talán még én sem érdemlem meg ezt, és mégis, mégis eljön a nap, hogy kiűznek a földről, ami azelőtt tárt karokkal fogadott, nem érdekelte, hogy németek vagyunk. Nem érdekelte őket, mert mosolyogtak ránk az asszonyok, fiatalok voltunk és szépek, azt mondták, nagyon szépek vagyunk, és Andreast Andrásnak hívták, mintha magyar volna már ő is, azt mondták, ezen a földön az ő neve pontosan így cseng, és én elfogadtam, elfogadtam, hogy mi most már hozzájuk tartozunk, hogy amikor esszük a magunk sütötte kenyeret, és isszuk ennek a földnek a borát, mi is – egy kicsit – magyarok vagyunk.

Wir wollten so sein, wir wollten mit euch sein

Félek. Félek a gondolattól is, hogy el kell hagyjuk ezt a földet.

Weil die Fremde kalt ist

Félek attól, hogy az emberek már nem is emlékeznek, milyen volt ez a család, nem emlékeznek a férjemre, ahogyan segített falat húzni, kerítést emelni, nem emlékeznek arra, milyen szépen énekel a kislányom a kapuban, amíg várja Andreast, és nem emlékeznek rám, aki olyan gyakran jártam a barátainkhoz, segítettem, amiben lehetett, és vasárnapokon láthattak minket, ahogyan kéz a kézben sétálunk velük. Félek, hogy később nem ez fog az eszükbe jutni, ha felidézik arcomat, vért és pusztítást fognak látni kisírt szememben, és undorral fogják kiejteni a nevem mások bűnei miatt.

Verachte mich nicht wegen meines Blutes

Félek a gondolattól, hogy elhagyjam ezt a házat, Andreasszal tettük ilyen széppé ezt a házat, a kislányom hozott virágokat a vázába, hogy gyengéd illatuk átitassa a lelkünket is, mi mindent megtettünk, hogy ennek a testnek a része legyünk. Azok is voltunk, biztosan része voltunk, mert szerettek azelőtt az emberek.

Dann kam der Entscheid

De egyszer csak azt mondták, hogy mi hamarosan elmegyünk, hogy nekünk el kell mennünk, mert a kormány és egész Európa azt akarja, hogy a fajtánkat kivesse a föld, hogy arcunkat leköpjék a régi föld népének mocskos bűneiért, és én nem értem, hogy miért minket, mert mi nem ártottunk senkinek, de azóta a kislányomra is máshogy néznek, és máshogy beszélnek velünk. A gyerekek sírnak, és az asszonyok a mellüket szaggatják a halottakért – hát van még hely a szívekben nekünk?

Nein, ihre Herzen sind aus Stein

El sem hiszem, hogy már hajnalodik, azt akarom, hogy éjszaka legyen, azt kívánom, bárcsak ne lett volna háború, mert a háború mindent tönkretett, és megrohasztott minden szívet. Már nem látnak bennünk barátot, már nem megy el a férfiakkal Andreas, a kislányom már nem játszik más kislányokkal, már nem nevet a kisfiúkra, mert hamarosan elmegyünk, és hiába minden, szalad az idő, mindig túlságosan gyorsan telik az idő…

Die Zeit hält für niemand an

Túlságosan korai még… de most már túlságosan késő, nekünk már késő lenne minden vigasz, mert senki sem érti, hogy osztozunk a fájdalmukban, és a háború alatt Andreas egyszer sem mondta a férfiaknak, hogy igaza van a régi földnek, hogy a háborúban bármi igazság is lenne, hogy bárki is nyerne ezen a háborún. Én sem mondtam soha, mert mindennap megkínzott a gondolat, hogy az a régi vér most mások vérével oltja a szomját, hogy elpusztítják, amit más a két kezével felépít, lerombolnak mindent, megcsonkítják a családokat, anyákat kínoznak a gyermekek halálával, és árvákat, özvegyeket hagynak hátra. A kislányom egyszer hajba kapott egy kisfiúval, mert katonást játszottak és a „hadifoglyot” egy bottal elnáspágolták, a kislányom nézni sem bírta, megfogta a botot és kettétörte, azt mondta rájuk, hogy bolondok…

Wir sind alle Verrückte weil wir uns gegenseitig Leid zufügen

Fáj ránéznem Andreasra, mert érzem, hogy szivárog a lelkéből a szégyen, a fájdalom, álmában is a kitelepítésre gondol, arra, hogy az emberek ott vesznek elégtételt, ahol csak lehet, de miért rajtunk, miért rajta és rajtam, miért a kislányunkon, miért kell, hogy mi bűnhődjünk a bűnökért?

Schwere Sünden, sehr schwere

Nem bírom elviselni, hogy nem szeret ez a föld…

Niemand braucht uns

Értéktelen az életünk, ha nem teljesen az övék, értéktelen minden munkánk, ha mi nem ebből a földből sarjadtunk, értéktelen vagyok, annyira értéktelen és boldogtalan vagyok…

Wer wird Tränen für uns vergießen , wenn wir fort gehen?

Pirkad, és ők mindjárt itt lesznek a paranccsal…

Los

Elfutunk, mint az űzött vadak…

Los

Andreas, fogd a kezem, ígérd meg, hogy nem engeded el a kezem, érzem, hogy ha elengedsz, elporladok a szélben, fogd a kezem, mert elűznek, és én ebbe belehalok.

Los

Geht sofort

Los

Utóirat

A német szövegrészek magyar eredetije itt található:

Eljön a nap, amikor elhagylak

Túl sok vér folyt a kezük nyomán

Ez a föld tényleg az otthonom?

De nem kellünk nekik

Nem én akartam így, ők mondták, hogy muszáj

Mert nem kellünk nekik, és a nap már nem süt ránk

Félek elszakadni ettől a testtől

Hová megyünk?

Rajtunk állnak bosszút, a mi bánatunk a feloldozás

A föld már nem osztja meg gyümölcsét velünk

Pedig szerettünk itt élni és ázni a napfényben

Akartuk, hogy így legyen, veletek akartunk lenni

Mert az idegen föld hideg

Ne vessetek meg a véremért

Azután jött az a végzés

Nincs, mert meghalt a szívük

Az idő nem áll meg senkinek

Bolondok vagyunk mind, mert szenvedést okozunk egymásnak

Súlyos bűnök, nagyon súlyosak

Nem kellünk senkinek

Ki ejt könnyet értünk, ha elmegyünk?

Gyerünk

Gyerünk
Gyerünk

Menjenek

Gyerünk

Misits Éva, Kecskemét