Müller Márta, Pilisvörösvár

Csendes éj

- Biztos, hogy mást nem akar magával vinni, Papa?

Az öreg nem válaszolt, kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon. Szentestei csend honolt a faluban. József újra átnézte az öreg első világháborút megjárt katonaládájába csomagolt holmikat, mintha számba akarná venni azt a kevés motyót, amit a hirdetmény szerint magukkal vihetnek. Csak ezt a setét, reményvesztett kétségbeesést is be tudnám ide zárni – gondolta József, miközben lesimította, átnyomkodta a ruhákat, a ládára hajtotta a tetejét és rácsukta a lakatot. Az öreg nehézkesen felállt az ablak mellé húzott székről, bement a tisztaszobába.

- Még ezt is rakd be – nyújtotta jobbjával a kopott bibliát.

József elvette az öregtől a könyvet és a konyhaasztalon pislákoló petróleumlámpához lépett vele. Gyerekkorában sokszor játszotta, hogy találomra felütötte, hogy az imígyen véletlenül kiválasztott szövegrészben kinyilatkoztatásszerű útmutatást találjon gyerekes céljaira. Fiatal felnőttkorára teljesen elhagyta ezt a kicsit önmaga előtt is röstellt szokását, mint ahogy a rendszeres bibliaolvasást is, főleg mióta hazatért a háborúból. Megelégedett a vasárnapi misével, amin apja és annak jámborsága iránt érzett tiszteletből sokszor csak fizikailag volt jelen, mert gondolatban az előtte álló hét gondján-baján törte a fejét. Az öreg, mióta József hazatért, ijesztő gyorsasággal vesztett az életerejéből, mintha minden energiáját fiának adta volna, hogy kibírja a háborút és az azt követő megpróbáltatásokat. Józsefnek kellett a földet művelni, ősztől tavaszig pedig a bányába járt dolgozni, mert a föld nem adott elég kenyeret kettejüknek. Nehéz az életet egyszerűen csak élni. És most még ez is. Istenem, csak most az egyszer szólj hozzám! József kinyitotta a bibliát, beleolvasott és hirtelen indulattal lapjával az asztalhoz csapta.

- Olvasd fel hangosan! – szólalt meg váratlanul az öreg, anélkül, hogy testtartásán változtatott volna.

- Nincs értelme, Papa.

- Olvasd fel!

- Higgye el Papa, haszontalan. – József egyre ingerültebb lett.

Az öreg nem válaszolt, némán Józsefre nézett. József végül nem bírván állni az öreg acélosan szürke pillantását, felemelte a könyvet az asztalról.

- “Verbirgst du dein Gesicht, sind sie verstört / nimmst du ihnen den Atem, so schwinden sie hin / und kehren zurück zum Staub der Erde.

Az öreg mélyet sóhajtott és becsukta a szemét. József elszégyellte magát. Minek fájdítom a szívét. Ostobaság volt megkísérteni az Istent. Az öreg botjára támaszkodva lassan felállt, magára kanyarította a kabátját, kinyitotta az ajtót, majd szótlanul kilépett a gangra. József odament az ablakhoz, látta, amint az öreg körbejárja a kertet, benéz az istállóba, odalép a diófához és letép egy földre hajló, félig eltört gallyat. Olyan kihalt minden. Még a kutyák sem csaholnak. A többiek vajon mivel töltik ezt az utolsó éjszakát? Még gondolni sem mert arra, mit érezne a szomszéd helyében. Az asszonya a rég vágyott első gyerekkel terhes. Mégiscsak jó, hogy Rézi végül nem várt meg. A szomszéd faluba ment feleségül. Az unokaöcsémhez. Pedig akkor hogy pereltem az Istennel. Már megint ez az Isten… József merengésének ajtónyikorgás szakított véget.

- Hol járt, Papa?

Az öreg kabátját le se vetve, szótlanul a konyhaasztalhoz ült. A távolban vonat fütyült egyet.

- Lehet hogy pont a szomszéd faluból indult.

- Lehet. – bólintott az öreg – Immáron másodszor robognak át emberekkel megtömött vonatok a falun.

- De most a rokonainkat viszik – József megint Rézire gondolt.

Az öreg Józsefre emelte a tekintetét:

- Testvéreink voltak azok is. Egy anyagból szövődtünk mindannyian.

József lehajtotta a fejét. Mindig megdöbbentette, hogy amúgy szófukar, egész életében parasztmunkát végző apja néha milyen sommásan, ám választékosan fejezte ki magát. Soha nem látta az öreget elveszíteni tartását. József tíz éves volt, amikor apja hazajött a háborúból, de egyszer sem merte apját erről faggatni. Meg aztán a saját tapasztalatok sem várattak sokáig magukra. József odalépett a sparherthez, kinyitotta a kisajtót és a tűzlapáttal beletúrt a parázsba. Míg a parázsban kotorászott, az öreg megint felállt és megindult az ajtó felé.

- Most megint hova megy, Papa? Még nem jött el az időnk.

Az öreg motyogott valamit, amit József nem értett. József leült a konyhaasztalhoz és a tenyerébe temette az arcát. Semmire se gondolt. Pontosabban: a semmire gondolt. Azt még el tudta képzelni, hogy hogyan is fog zajlani a bevagonírozás. Látott már ilyet. Még azt is el tudta képzelni hogyan ránt majd rajtuk a vonat, amikor fokozatosan gyorsulva kigurul az állomásról, de tovább már nem tudott, nem akart gondolni. Valami hozzákoccant az ajtó ablaküvegéhez. Az öreg volt az, baljában néhány fahasábokat tartva, bottal a jobb kezében nem tudta lenyomni a kilincset. József beengedte apját a konyhába, elvette a hasábokat tőle, és míg az öreg a székre terítette a kabátját, berakta a hasábokat a sparhert alá.

- Nincs már nekünk szükségünk új fára, Papa. Pirkadatig kitart a parázs is.

- Nem nekünk hoztam.

- Hát akkor kinek?

- Az újaknak.

Józsefnek elakadt a lélegzete, érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve.

- Az újaknak?

Az a hír járta, hogy a kitakarított sváb portákba magyar telepeseket költöztetnek majd.

- Ezt ugye nem gondolja komolyan, Papa?!

- De igen.

- Mit törődik velük Papa?

- Csak azt sajnálom… – az öreg félbehagyta a mondatot. József az öreg elé állt.

- Mit sajnál? – kérdezte halkan az apját.

- … hogy nem mutathatom meg nekik, mit hogy csináljanak. Hogy mire kell vigyázni. Hova mit vetettünk. És hogy … – az öreg ajka megrándult – a családunk sírjait legalább egyszer egy évben megkapálják.

József bénultan, tágra nyílt szemekkel nézett az öregre.

- Azt hiszed tán, hogy nekik olyan könnyű lesz?

- Nem hiszek én semmit – válaszolt József fakó hangon. Én már tényleg semmit nem hiszek.

- Te nem szégyellnéd magad, ha beültetnének a máséba?

József nem tudta, mit feleljen. Az újak legalább kapnak házat, földet. Mi meg semmit nem tudunk. Hogy hova fog dobni a sors. Az Isten. Becsapódott a kertkapu, az öreg és József egymásra néztek. A szomszéd kopogás nélkül lépett be az ajtón.

- Elkezdődött. Két utcával feljebb erővel hajtják azokat, akik önként nem akarnak mozdulni.

- Menjünk fiam – állt fel az öreg – amíg lehet, a magam akaratából szándékozom cselekedni.

A szomszéd sarkon fordult és elsietett. József belebújt a kabátjába, keresztbe kötötte mellkasán saját batyuját, bal vállára emelte apja katonaládáját. A kertkapuban az öreg megtorpant:

- A biblia!

József letette a ládát és visszament a konyhába. A petróleumlámpát is elfelejtettük lecsavarni. Pillantása a nyitott bibliára esett, akaratlanul is továbbolvasta a zsoltárt: Sendest du deinen Geist aus, so werden sie alle erschaffen, / und du erneuerst das Antlitz der Erde. József felkapta a könyvet és begyűrte a kabátzsebébe. A kapuhoz érve látta, hogy az utca összes listás családja hurcolkodik kifelé. Az emberek nem köszöntek egymásnak, a családok kis csoportokban egymás után indultak felfelé a pályaudvarhoz vivő úton. Az utcákon a nem listás házak egyikéből-másikából kijöttek az emberek, a férfiak levették a kalapjukat, az asszonyok vastag téli kendőjükbe rejtették az arcukat. Néhány ház ablakában gyertya égett. Az egyik asszony, József szomszédjának húga, sírástól fuldokolva rohant sógornőjéhez. Férje utánakapott és durván visszarántotta a kertkapuba:

- Ne bolondozz, azt akarod, hogy minket is elvigyenek?

Az út nem volt hosszú, talán negyedórába telt, míg megérkeztek a pályaudvarra. A vagonok már bent álltak, a tolóajtók szélesre nyitva. Józsefet és apját névsor szerint besorolták az állomáson már régebb óta várók közé. Virradt, mire az utolsó nevet is kipipálták. József nézte, ahogy az első csoportot odahajtják a mozdony mögötti vagonhoz. Az emberek a tőlük félméternyire vicsorgó kutyák, no meg a puskatusok sokasága láttán szótlanul kapaszkodtak fel motyóikkal a vagonba. A kutyák és a puskatusok egyre közelebb értek Józsefék csoportjához. Hirtelen kiabálásra és dudálásra lettek figyelmesek. A falu bírájának az autója kanyarodott be az állomásra.

- Na másszon, tata! Az isten … – taszította oldalba az öreget egy puskatus.

Az öreg majdnem a sínek közé bukott a lökéstől, arca eltorzult a váratlan durvaságtól és a cifra káromkodástól. József feldobta batyuját és a katonaládát a vagon padlójára és kezével kengyelt formált, hogy apja abba belelépve tudjon felmászni a vagonba. Az öreg kínlódva felhúzta magát a padlóra, a vagonban lévők egyike a hóna alá nyúlt, hogy felsegítse, amikor felmorajlott a tömeg. József nem hallotta, mit mond a bíró, csak azt látta, hogy egy kabátja belső zsebéből előhúzott papirost mutat a parancsnoknak. A parancsnok eltűnt az indóházban, majd néhány perc múlva előbukkant és visszaadta a bírónak a papírt.

- Emberek! – kiáltotta el magát a bíró – menjenek haza!

A tömegben senki nem mozdult.

- Emberek! – ismételte meg a bíró – Menjenek haza, itt nem lesz kitelepítés.

- Emberek! – a bíró hangja ingerültté vált – utószor mondom: menjenek haza! Nem lesz kitelepítés, a bányának szüksége van a munkásokra.

A tömeg felbolydult, a vagonokban állók egymás hegyén-hátán ugráltak le a platóról, a lent állók pedig sietve kapdosták össze a csomagjaikat, hogy még sietősebben hagyhassák el az állomást. József apja mögött lépdelve, már utcájukban járva figyelt fel arra, hogy reszket az öreg válla. Szemérmességből hátrébb maradt, ne vegye észre az öreg, hogy sírni látta.

- Az istennek, no meg a bányának legyen hála – szólalt meg József mögött a szintén hazaigyekvő szomszéd és boldogságtól ragyogó arccal vágta Józsefet hátba.

József megfordult és fáradt mosollyal bólintott. Intett a szomszédnak, majd betette maga után a kertkaput. Az öreg bement a konyhába. Biztosan első gondja az lesz, hogy újraélessze a tüzet. József a kert végén álló fapadhoz sétált, ahonnan rálátott a falu szélén fekvő temetőre. Csakugyan, ki gondozta volna őket? Leült a padra, és ahogy fázósan keresztbe fonta a karját, jobb könyöke beleakadt a zsebéből kiálló könyvbe. Két marokkal fogva a térdére fektette. Nem ütöm fel többet szeszélyből. De kérlek, újítsd meg a Föld színét. A háta mögött lépteket és ütemes koppanást hallott.

- Fiam, – szólt hozzá lágyan az öreg – etesd meg az állatokat.

Müller Márta, Pilisvörösvár