Marsovszky Miklós

RIPORT

1.

Meleg volt. Hónapok óta nem volt ilyen meleg, mint aznap. Világosan emlékszem, hogy egy kopott matrózfelsőt viseltem, a többire nem emlékszem. Csak a matróz felsőre. Máig megvan. Akkor már két hete nem jártam otthon. Valami munkát kerestem, de nem sok sikerrel. A nevem ugyebár eleve kizáró oknak számított. Itt-ott kerestem pár fillért mindenféle aljamunkával, de ez veszélyes volt akkoriban. Leginkább csak az unatkozó csőcselék bízott meg egy-egy munkával azt is inkább csak önmaguk szórakoztatására. Majd mikor elvégeztem feladatomat, nem fizettek. Ha szóltam, akkor még meg is vertek. Hát akkoriban ilyen idők jártak. Mindent lehetett. Gyűlöltek amerre csak fordultam, hát akkor döntöttem úgy, hogy inkább hazamegyek.

Félni? Dehogy féltem már akkor. Két hét alatt végig jártam három várost. Mind a háromban ütöttek. Koszos kölykök kiknek orrából csorgott a takony rajtam töltötték ki a szüleikben tomboló bosszúvágyat. Minden gyerek egy sarjadó növény volt, akikbe a szüleik, a kor és ki tudja még ki, és milyen borzalom oltotta a bosszút, mely évezredekig fog bennük élni. Legalábbis akkor ezt láttam a szemükben.

Ma? Ma is ezt látom a szemekben, de mára már egy kicsit átalakult. Már nem csak egy nemzet, vagy egy nép az idegen, hanem lassan mi magunk is azokká válunk önmagunk számára. És ez talán a legrosszabb, de hagyjuk is ezt.

Igen. Akkor térjünk vissza az eredeti kérdésére, hogy mi is történt azon a napon és mit is éreztem valójában. Akkor már két napja nem ettem szinte semmit. Folyamatosan gyalogoltam és éreztem, hogy már nem húzom soká. Egy dolog tartott életben. Az egyre ismerősebb táj. Eleinte csak néhány fát véltem felfedezni. Ezek mintha ismerősek lennének. Valóban már ennyire közel lennék? Aztán mentem tovább és újra semmi. Nem ismertem fel semmit és kezdtem elkeseredni. Fejem lángolt és úgy éreztem most már valóban meg kell, hogy álljak. És akkor egy újabb ismerős fa, egy rég nem látott bokor. Most már minden lépés után ismerős volt a tájék, emitt a révész lak, amott a templom tornya tűnt fel. Szinte szaladtam, már amennyire tudtam. Ott ringatózott előttem egyre tisztábban az otthon, a családi fészek ködképe. Elértem a falu szélét, az én kis falumnak a határát, ahol a focipálya fogadott. A fű magasan ellepte és arra gondoltam, hogy majd holnap fel is keresem Ferenc bácsit, aki mindig rendben tartotta a gyepet, és majd azt mondom neki: -Ejnye Ferenc bátyám hát, hogy van ezzel a focipályával. Maholnap kezdődik a szezon és mi ilyen pályán, akarunk küzdeni a feljebbjutásért? Küszködtem a könnyeimmel. Soha még nem esett ilyen jól a hazaérkezés. Talán a sok megaláztatás és nehézség, meg bizonyára az éhség is kikezdte érzékenységemet, de fütyültem rá. Csak mentem előre, mint a szomjazó hátasló a sivatagban, aki tudja, hogy ha most megáll és lefekszik, akkor soha többé nem kell fel, de ha megérzi az oázis szagát, a vizet, az életet, akkor megrészegülten vágtat, amíg el nem éri célját.

Hogy mikor vettem észre? Hát nem is tudom. Annyira boldog voltam, hogy talán a ház kapujáig érvén, fel sem tűnt. Igen most már világosan emlékszem. Odaértem a házhoz és keresni kezdtem a kulcsokat. Ott piszmogtam, amikor valami furcsa érzés tört rám. Egyszerűen valami rám telepedett és iszonyúan fojtogatni kezdett. A szívem kalimpált és éreztem, hogy fuldoklok. Lehajoltam, hogy egy kicsit megmozgassam magam és akkor hasított belém a felismerés. Rádöbbentem, hogy mi az a láthatatlan kéz, mely ott gubbaszt a mellkasomon. Csend. Ugyanaz a csend tört rám, mint nyári éjszakákon, egy mező közepén a csillagokat bámulva. Mindenütt néma csend. Sehol egy lábdobbanás, egy bögrekoccanás. Semmi.

Ott álltam egyedül az egész faluban. Bizony rögtön tudtam, hogy nincs itt senki. Még a városban hallottam a csőcseléket beszélni mindenféle kitelepítésről. Hozzám vágták, hogy csak vigyázzak, hogy majd meglátom mi fog történni hamarosan velem és a magamfajtákkal. Hogy már nem sokáig rontom az ő levegőjüket. Akkor egy szavukat sem hittem, de ott a kapuban állva rögtön tudtam, hogy nem hazudtak.

Körülnéztem alaposabban és láttam, hogy mindenfelé csak kacatok, sebtiben elejtett értékek és emlékek hevernek. Emitt egy családi fénykép, mely már soha nem fogja emlékeztetni a gazdáját arra a pillanatra, melyet egy ilyen kép meg tud ragadni az örökkévalóság számára, amott egy faragott ló és még számtalan értékes és értéktelen tárgy, mely az otthont otthonossá teszi. Féltve őrzött apróságok, melyek iszonyú fontosak tudnak lenni egy család, egy szerelmes pár, vagy igaz barátok számára. Döbbenten leeresztett karokkal mászkáltam az ismerős házak portáin. Kerestem minden apró jelet, mely családomra, ismerőseimre és az én kedves falum lakóira emlékeztetne. Sajnos ebben nem szenvedtem hiányt. Talán, ha a házakat is lerombolták volna és csak egy sárhalmazon, lépkedtem volna, akkor könnyebben el tudtam volna viselni a helyzetet. Nem tudtam, mit tegyek. Azonnal szüleim után akartam menni, de azt sem tudtam, merre induljak. Féltem, hogy ha a környező falvakban találok is olyan embert, aki nem jutott ugyanarra a sorsra, mint az én szülőhelyem lakói, mi lesz, ha feljelent, és akkor engem is elvisznek, de ki tudja, hogy hova és, hogy egyáltalán találkoznék e szüleimmel. Bementem a házunkba és zokogni kezdtem. Fejem elviselhetetlenül zúgott, agyam megtelt vérrel és én csak arra tudtam gondolni, hogy végül is csak úgy jártam, mint a vízhiányban szenvedő ló, aki ha vizet érez, megrészegülten rohan az oázis felé, míg egyszer csak holtan rogy össze annak felismerése nélkül, hogy amit érzett és látni is vélt a távolból az csak egy délibáb és az idegek szemfényvesztő játéka volt.

2.

Igen-igen. Elájultam. Órák, vagy napok múlva, magam sem tudom mikor, de felébredtem. Teljes fásultság lett úrrá rajtam, de mégis maradt egy hajtóerőm. Meg akartam találni a falum lakóit. Mindnyájukat. Sajnos akkor csak sejteni véltem, hogy netán nem egy helyre viszik őket, ma már természetesen tudom, hogy nem. Tessék?

Ja. Bocsánat. Igen. Megtaláltam a szüleimet, de már csak én tudtam hozzájuk beszélni. Ők már nem válaszoltak. Sajnos. Későn érkeztem, pedig mindent megtettem. Így kellett lennie. Legalábbis úgy tűnik.

Nem, már nem haragszok senkire. Akkoriban nem lehetett jó oldalra születni. Az ember eleve ki volt szolgáltatva másoknak és ugyan nem mi szenvedtünk a legtöbbet, de ki tudja, hogy emberfia ezt fel tudja e egyáltalán fogni úgy, hogy saját baját ne lengetné, mint egy lobogót mindig maga elé tartván. Igazából évekig azon gondolkoztam, hogy ha akkor nem megyek el otthonról két hétre, és nem kerülöm el a kitelepítést, akkor mi lett volna? Jobb? Rosszabb? Elnézést elfáradtam. Folytathatnánk később?

Köszönöm.

Marsovszky Miklós