Kornéli Bea

Német passió

„A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják el őket, száz és százezer embert. A „kollektív büntetés”, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a „zsidók”, ma a „svábok”, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek… S hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének ez a vége. A „nagyhatalmak” közömbösen terelnek emberi tömegeket, akik magas kultúrákat építettek fel; „határozati alapon” terelik őket, sommásan, csorda módra, egyik országból a másikba. Ilyenkor megejt a kísértés, hogy kilépjek - így vagy úgy - ebből a társadalomból. Ebből a világból.” (Márai Sándor)

1946 vízkeresztje. Szorongatom a kezemben a rongyos vagoncédulát, miközben bukdácsolok a vágányok között, s keresem a hatóságilag kijelölt szerelvényt, amelyen örökre magam mögött hagyom életemet, ezt a füstölgő romhalmazt. Megtaláltam a kocsit, fölkászálódom rá, lerogyok egy szalmazsákra, magamhoz veszem a motyómat és várok. Átkozott hideg van, teljesen elgémberedtek a végtagjaim és a lábujjaim. Hiába minden próbálkozás megvesz az Isten hidege. Igaz, hogy elkopott már a bakancsom, de vastag gyapjúzokni van rajtam és jägeralsó. Régi, ám elnyűhetetlen irhakabát, s mégis megfagyok ebbe a fogcsikorgató veszteglésbe. Azt ígérték, hogy fűtött hálófülkékben szállítanak minket, ehelyett ütött-kopott marhavagonok végelláthatatlan sora kígyózik mögöttem. Még hat családot zsúfoltak össze velem együtt. Asszonyok főkötőben, bebugyolálva vacognak, miközben jajveszékelnek és siránkoznak. Megszaporodtak a szarkalábak a szemeik körül a kiűzetés alattomos napjai alatt. Hófehér, kikeményített alsószoknyáik villannak a szürkületben. Kérgesre dolgozott tenyerű sváb öregek, kalapban, sáros csizmában üldögélnek szánalmas csomagjaikon, azon a kevésen, amit meg tudtak menteni az erőszakos rekvirálások alkalmával. Pipájuk égerszürke füstjébe burkolózva próbálják leplezni keserűségüket. Az idős Kirch János cifra káromkodása töri meg a csendet, mialatt tejfelszőke unokájának kezét dörzsöli, hogy meg ne fagyjon. Épp vecsernyére harangoznak. Karamell illatot érzek az orromban. Tejszín és égetett cukor zamatát hozza felém a szél. Csak képzelődöm, karamella nem lehet, se közel, se távol. Amióta folyik a kitelepítés, alig van mit ennünk. Mindenki néhány vekni kenyeret szorongat a hóna alatt. Alig néhány napra való fejadagot. S amíg ezen tűnődöm, megcsikordulnak alattunk a kerekek és lomhán, álmosan nekifeszül a mozdony a síneknek és megindul ez a kísérteties, kelet-európai karaván, velünk, emberi méltóságunktól, magántulajdonunktól megfosztott, hazánkból kiebrudalt németekkel az ismeretlen felé.

„A német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyeket azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikere idején nyíltan helyeselt és engedelmeskedett.„ - zúgott a fejemben a potsdami konferencia kiátkozása. - Kollektív felelősségre vonás! Kollektív felelősségre vonás! - mintha valami egyenletes alvilági ritmus szuggerálná belém az őrület vádjait, úgy dübörgött a dobhártyámban a kerekek kattogása a sínpályán.

A koalíciós pártok eleinte azt hangsúlyozták, hogy Magyarországon nincs sváb kérdés, csak német fasiszták kérdése van. Ezzel egyidejűleg állást foglaltak amellett, hogy a volt SS-eket telepítik ki, és a volksbundisták földjeit kobozzák el és utasítják ki az országból. S ez így helyes, mert aki a háború alatt gaztetteket hajtott végre azt a legszigorúbban ítéljék el. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány úgy döntött, hogy a kitelepítés és a német nemzetiségű lakosság kérdésében a kollektív bűnösség elve elutasítandó. Végül mégsem utasították el, s mégis lett sváb kérdés, nem is akármilyen! S most visznek, mindenkit válogatás nélkül. Na, de mi közöm van nekem ehhez? Nekem, aki egy zsidó nőt vettem feleségül, pacifista meggyőződésem miatt szándékosan kibújtam a katonai szolgálat alól és nyíltan szembeszálltam a Volksbund ellen. S mi köze van ehhez Kirch Jánosnak, aki az unokája kezeit melengeti, vagy Staub Katának, aki a sarokban szipog és kendőjét igazgatja, vagy Brücner Konrádnak, akivel a feleségemet rejtegettük ameddig csak tudtuk? Mi köze van hozzá? Csak kérdéseink vannak, de válaszok nem érkeznek reájuk. A nagy hatalmak hallgatnak.

Fáradt vagyok és ideges, émelyeg a gyomrom. Előkotrok egy szál cigarettát a zsebemből. Sopánkodom, mert csak ez az egy doboz van már, és ennek ki kell tartania egészen az utazás végéig. Meddig is? Észak-Würtenberig. Mélyen leszívom a füstöt, hagyom, hogy átjárja a nyelőcsövemet a forróság, ízlelgetem a dohány aromáját és várom, hogy mindent beburkoljon a puha sötétség. Elfedje a ránk hagyományozott stigmákat. Lassan csillapodnak a dörömbölő kerekek is, és átadom magam az egyhangú ütemnek. Ekkor megelevenedik, ellibben előttem éltem megannyi darabjaira hullott mozaikja. S azon gondolkozom, hogy vajon hogyan is kerültem én ebbe az áporodott marhavagonba?

Diákkoromban valami különös vonzalmat éreztem Tibullus iránt. „Jöjj hát áldott Béke! kalászt lengess a kezedben, s tiszta fehér öledet fedje be drága gyümölcs.” A mai napig megvigasztalják sajgó lelkemet ezek a sorok. Mindig is jobban tudtam latinul, mint németül vagy magyarul. Így egyértelmű volt, hogy latin-olasz szakon végeztem a pesti bölcsészkaron, 1937-ben. Piliscsabáról biciklivel jártam be az egyik közeli gimnáziumba tanítani. Emellett műfordításokból egészítettem ki kevéske fizetésem és esténként hangversenyekre jártam. Mígnem egy kamarakoncert alkalmával találkoztam vele, azaz Maizner Judittal, az elbűvölő csellistával. Ott ült a színpadon elefántcsontfekete ruhában, sötétvörös haját kontyban hordva, s olyan természetességgel oldódott fel a muzsikában, mint ahogy egy keddi napon lélegzik az ember. Schubert g-moll vonósnégyesét játszotta. Szinte égette a bőrömet a tekintete. Behunytam a szemem és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezzel a nővel megszökni Rómába, vagy akárhová csak el innen. Persze nem szöktünk meg, hanem feleségül vettem. Ezek után minden áldott nap arra ébredtem, hogy Judit a szűrt reggeli fényben egyenes háttal ül a hangszerével az ölében és fenséges vonóvezetésével gyönyörű hangokat kelt életre, a gordonka belsejéből. Nyaranta viszont Rómában nyaraltunk és végigcsavarogtunk a város összes hídján, terein, utcáin. Szépen és értelmesen éltünk, ám nem sokáig élvezhettük eme adományt. Jött a háború és vele együtt a zsidótörvények. Juditot rejteni kellett. Brückner Konrád, egyik gyerekkori barátom házában bújtattuk el őt, ahol volt egy remek kis hátsó szoba. Kicsi és árnyékos de biztonságos. Mindennap elmentem Judithoz, fogtam a kezét és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy majdcsak vége lesz ennek is. S akkor olyan lesz az élet, mint azelőtt. Aztán a napok és a hónapok múlásával egyre sápadtabb lett, egyre színtelenebb és egyre kevesebbet játszott.

Amikor megalakult a Volksbund a helyi plébánossal Hauck Antallal, - aki megtagadta, hogy németül celebrálja a misét - egy ellenállási mozgalmat szerveztünk a faluba. Ma már meglepődöm azon, hogy milyen meggondolatlanul és bátran viselkedtünk akkor. Most itt üldögél mellettem és hortyog. Persze próbálkozásaink hiábavalóak voltak, 1944 végére elszabadult a pokol. SS katonák és nyilasok masíroztak a faluba, mindennapossá váltak a beszállásolások és az erőszakoskodások. Juditot megtalálták és elhurcolták. Elszántan kapálóztam ellene, de egy nyilas puskatussal esett nekem, s már csak arra emlékszem, hogy Antal fölém hajolt és sebeimet borogatta. Elhárítottam a segítségét és az állomásra siettem, de már nem találtam ott senkit, csak hátrahagyott és szétdobált bőröndöket és használati tárgyakat. Egyre csak az járt a fejemben, hogy meg kell keresnem, meg kell találnom Juditot. Muszáj, különben megőrülök. Állhatatosan motoszkált bennem ez a gondolat és egyedül csak ez tartott életben.

Vége lett a háborúnak, ám a németség és ezzel együtt az én kálváriám is csak most kezdődött el igazán! Megjelentek a Népgondozó Hivatal beosztottjai, írnokok és a karhatalmisták. Az áttelepítésre kötelezett személyek és családok vagyonáról részletes leltárokat készítettek. Még a bőrünk alá is benéztek. Följegyeztek mindent, házat, földet, szerszámokat, jószágokat, ruhákat, használati és dísztárgyakat. Mindenünktől megfosztottak minket, csak néhány napot kaptunk arra, hogy a legszükségesebbeket összecsomagoljuk. A Községházánál kifüggesztett jegyzékből értesültünk további sorsunkról. Napról-napra, óráról-órára lestük, vizslattuk a kiírásokat, hogy mi lesz velünk? Felőrölte az idegeinket a várakozás, a bizonytalanság, öregeket, asszonyokat, fiatalokat, férfiakat egyaránt. Az első alkalommal főleg azokat vitték el, akik a leggazdagabbak voltak. Elveszítették mindenüket, házkulcsaikat elvették tőlük és akaratuk ellenére lecsupaszítva mentek fegyveres őrök kíséretében a felmálházott ökrös szekerekhez, melyek azután a vasútpályaudvarra vonszolták őket. Előfordult, hogy családokat szakítottak szét, ám ez a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot vagy a Statisztikai Hivatalt cseppet sem hatotta meg.

Engem Bechner Jóska kétszobás parasztházába tereltek és huszad magammal vártunk, hogy az öntudatlan és néma törvények mikor teljesednek be rajtunk. A megüresedett ingatlanjainkba a Bukovinából elűzött magyarokat helyezték el. Teljes káosz uralkodott a faluban. Élelmezésünkről senki sem gondoskodott, a hivatalnokok nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. Szikrázott a levegő a lakosság elkeseredésétől és nyílt ellenállásba torkollottak az események.

Az utolsó napon, mikor már az én nevem is ott állt a listán és a vagoncédulámra várakoztam - amelyen a szerelvényszám megjelölése mellett, tartalmazta a magammal vihető kis csomag tartalmát - belém hasított a tudat, hogy Judit már nincs, végérvényesen elveszítettem, s már nem találhatom meg soha.

Most pedig itt vagyok, zötykölődöm, talán ugyanazon a vonatom, amivel nemrég a feleségemet vitték. Mellettem Brückner Konrád, gyerekkori barátom szuszog és Judit megfakult, a bombázások alatt kissé megperzselődött hangszere fekszik. Ez mindenem, amim van, amim megmaradt egy darabjaira hullott világból.

Kornéli Bea