Kamann Barbara, Sindelfingen

Hol van az én otthonom?

A háborút, alig tíz évesen, úgy éltem meg, mint valami izgalmas játékot, amelyben hol az egyik, hol a másik fél kerekedik felül és olykor-olykor nagyon veszedelmes tud lenni. Finom emlékek fűznek az oroszok konyhájához, ahol időnként enni kaptam azokban a nyomorúságos időkben.

Anyám egyedül nevelt, és varrással kereste meg az életünk fenntartásához szükséges javakat. Nem keresett sokat, de nem is igen volt otthon. Ő ott kapott enni, ahol dolgozott. Én pedig éhesen sírtam végig az iskolai tízóraikat. Amikor az osztálytársaim vidáman eszegettek, nekem a sarokban kellett végig várnom az étkezések idejét.

Ez azonban még mindig kényelmesebb volt számomra, mint egész délután az utcán kószálni, mert lakásunkat, a gyakori lopások miatt, le kellett zárnunk.. Nyáron még el voltam valahogy, de télen, a hidegben, kegyetlen volt! És nem fogadott be senki, pedig rokonaim is laktak a környéken.

Nővérem ebben az időben már férjnél volt. Ő is Soroksáron lakott, de őt lekötötte az új családja. A férje akkor került haza az orosz frontról, amikor a mi nevünk is ott szerepelt azon a bizonyos listán, ott a tanácsháza bejáratánál.

Nekünk, három nagybátyámmal, mennünk kellett. Anyám pedig nem kérvényezte meg, hogy otthon maradhassunk. Úgy gondolta, ha munkaadóinak menniük kell, ő is átengedi magát a sors akaratának. Nem akar munka nélkül maradni.

Nagy reményeket fűztem az új hazához. Azt gondoltam, ott jobb az isten, ott nekem is lehet eleget ennem, meleg szobában játszanom délutánonként.

Végtelenbe tűnő napokon át csak utaztunk, és utaztunk. Feléltük három napra készített elemózsiánkat is, amikor a vagont, amelyben mi voltunk, Szentföldnél lekapcsolták.

Friedlandba tovább szállítva, tető került a fejünk fölé. Az ottani lágerben lekezeltek bennünket, s végre megfürödhettünk. Bár testileg megkönnyebbültünk, de a lágert végtelen szomorúság és bizonytalanság járta át. Még az ott tartózkodó gyermekek sem tudtak nevetni.

Herrenbergbe transzportáltak bennünket, majd Unterjettingen, ahol nyolc nap után választhattunk, hogy hová akarunk tovább utazni? Nem tudtunk semmit a kijelölt helyekről. Csak találomra szúrtuk ki Magstadt nevét, gondolván egy városban könnyebben találunk munkát, mint egy elhagyatott településen.

Teherautón érkeztünk a kijelölt helyszínre. Pár házat láttunk a völgyben, melyre azt mondták, ez lesz a mi otthonunk.

Az iskolai szállásunk szűkös, az étel csak a létfenntartásra elegendő. A faluban pedig nem örültek nekünk. A nagybátyám, aki tetőfedő volt, hamar talált munkát magának. Ezután lakást is kaptak. Anyámra is szükség volt az egyik parasztcsaládnál. Ott egy kis helyiségben laktunk. Anyám kifizette a bérleti díjat, mellette minden héten egy nagy kosár varrnivalót a háziaknak és felmosta a lépcsőházat. Csak élni nem tudtunk a szobánkban! Azon keresztül lehetett a ház konyháját megközelíteni. És a szobánkon keresztül jártak az ott lakó családok.

Találtunk egy másik helyet. Ott jó volt sokáig. Végre, nyugodtan aludhattunk, nem kellett mindig felijedni az emberek jövés-menésére.

Ekkor már a mama idősebb és beteges lett. Nem bírta úgy a munkát. A bérlő pedig nem azt mondta, hogy többet várna el tőle, hanem mindenbe belekötött. Elzárta tőlünk a vizet, bezárta a WC-t. A bátyját szerette volna odahozni… mint ahogyan később kiderült.

Nem szerettünk már ott lakni, szerettünk volna saját lakást. Végre szabadon élni. Azt azonban nem kaphattunk, mert ketten éltünk egy háztartásban. Így nem járt nekünk.

Azt tanácsolták, menjek férjhez. Két családként már jogosultak leszünk.

Elmondtam ezt a fiúnak, akivel ebben az időben ismerkedtünk meg. Nem volt ellene kifogása. Összeházasodtunk. Azonnal beadtuk az igényt egy lakásra.

Csakhogy, akkor meg lakás nem volt számunkra. És maradtunk. Immár hárman a lakásban.

Három évvel később kaptunk lakást. Egy háromszobás albérletet. Egy szoba anyámé, a másik kettőben mi a két gyerekkel. A férjem pedig már nem akart velünk élni.

Nem dolgozott. Állandósultak a veszekedések. A gyerekeknek étel és ruha kellett. De nem érdekelte.

Börtönbe került. Egy ideig szűkösen éltünk beteg anyámmal és a gyerekekkel. Amikor a párom kiszabadult, mindent megígért nekem, hogy ezután más lesz, sokat tanult az elmúlt idő alatt. Úgy is tűnt, igazat mond. Egy ideig. A bérbeadó azonban nehezen fizette lakása törlesztő részleteit, ezért tőlünk is magasabb díjat szeretett volna

További két gyermek született még, de férjem egyre jobban unta a közös életet. Szép reményeim egyre jobban foszlottak a semmibe. Kegyetlenül éreztem magam. A férjem pedig ott hagyott csapot–papot. Még a hírét sem hallottuk sokáig.

Hogyan alakult volna az életem deportálás nélkül? Talán Magyarországon szebb élet köszöntött volna rám?

Ma már nem tudom. Nem is érdekes. Talán, ha én is egészséges lehettem volna, ha nem „sántikálva” kellett volna leélnem az életem, mint ahogyan tettük ezt generációkon át…

talán…

“Isten Veled Édes Hazám!”

Kamann Barbara, Sindelfingen