Herr Nándor, Dunabogdány

A láda

Bernd megtörölte kézfejével izzadt homlokát, s még egyszer körbefutatta szemét a padláson. Már csak a hatalmas láda maradt hátra, a többi lomot mind lehordták a konténerbe. Várták a következő fuvart.

– Hihetetlen, hogy egyesek mennyi kacatot képesek őrizgetni – állt meg mögötte Klaus.

Az egész nap ráment, mire Frau Berger házát kiürítették. Mivel az idős hölgynek nem voltak hozzátartozói, Kirchheim városára szállt minden vagyona.

Klaus leguggolt a tulipános láda elé, és megpróbálta kiolvasni a szöveget, de minduntalan beletört a nyelve.

– Hé, Bernd, szerinted milyen nyelven írták? – bökött fejével a feliratra.

A kérdezett megvonta a vállát.

– Talán törökül.

– Nem lehet, hogy magyarul?

– Azt könnyen kideríthetjük – szólt Bernd, majd előhúzta zsebéből a handyt, és beütött néhány számot. – Hello Christine, figyelj csak, mond neked valamit az a szó, hogy... lássuk csak... thakhzoni? Nem ismered? Hogyan? Jó, akkor betűzöm, T-A-K-S-O-N-Y.

***

Hilda kisimított arcából egy rakoncátlan tincset, aztán újból a lavór fölé hajolt, hogy folytassa a mosást. Otto szereti a frissillatú, tiszta ingeket. Amióta szappan került a házhoz, ez is sokkal könnyebbé vált. Öt kiló krumpliért cserélte a múlt héten, de úgy gondolta, megérte. Szörnyű, hogy mindent jegyre adnak!

Hilda ezer közül is megismerte a férje lépteit, s a megkönnyebbülés egyszerre öntötte el a bosszúsággal. Igaz, késik, de legalább nincs baja.

Otto mozdulatain látszott, mennyire fáradt, de a tekintetében elégedettség bujkált, amint belépett.

Hilda nem tudta sokáig mímelni a neheztelést.

– Hát te meg minek örülsz?

– Titok – mosolygott a férfi. – Maradjon meglepetés.

Lerogyott a székre, és elkezdte kifűzni a bakancsát.

A helyiség, amit kiutaltak számukra, egykor cselédszoba lehetett. Most ez volt egyszerre a konyha és a szoba. Az egész otthonuk. Hol volt ez a régi taksonyi házhoz képest!

Azt úgy nevezték egymás közt, ha szóba került: otthon, ezt meg úgy: itthon. Csak egyetlen betű, mégis óriási különbséget takar.

Otto nem morgott, amikor Hilda főtt krumplit rakott elé az asztalra. Harmadszor a héten...

Örültek, hogy van mit enni. Hilda ezt kapta fizetésül a kertészetből, ahol végre munkát talált. Ha szerencséjük volt, olykor el tudták cserélni egyébre.

Hilda nem firtatta tovább a késés okát. Tudta, hogy Otto elvállal időnként kisebb munkákat délután is, hogy egy kicsit előrébb jussanak. Nekik kétszer annyit kellett teljesíteni, mint az ittenieknek. Talán hamarosan összespórolnak egy új sparheltre valót. Akkor nem szorulnak többet annak a mogorva Frau Ranklnak a tűzhelyére.

– Már csak néhány napig légy türelemmel!

***

Otto a felhajtott gallér mögé húzta a nyakát, de az őszi szél így is utat talált kabátja alá. Sietős léptekkel haladt el a hentes kirakata előtt; még véletlenül sem akarta megfájdítani a szívét. Kalapját tartania kellett az egyik kezével, ha nem szerette volna valamelyik pocsolyában látni. Így fordulhatott elő, hogy nekiütközött az üzlet előtt ácsorgó férfinak.

– Elnézést! – hebegte gyorsan, aztán elkerekedett a szeme. – Pisti! Pistikém, te lennél az?

Az idegen egy pillanatig ugyanolyan meglepett képet vágott, majd ölelésre tárta karjait.

– Otto, hát titeket is?

– Minket is – érkezett elcsukló hangon a felelet.

A járókelők felhúzott szemöldökkel sétáltak el a két férfi mellett, ám azok rájuk se hederítettek. Az öröm és a bánat könnyei úgy összekeveredtek, hogy tán még az Isten se tudta volna szétválasztani. Csupán akkor hagyták abba, amikor az üzletből kijött egy asszony, és melléjük lépett.

– Otto, engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet, Évát! – Majd a nő felé fordult. – Tudod, együtt dolgozam vele a gyárban.

– Á, Berger úr, a taksonyi kollega – nyújtott kezet Éva. – István sokat mesélt ám önről.

– Ne vicceljetek már, gyerekek, csak nem fogtok magázódni?

Otto szeme felcsillant.

– Ne ácsorogjunk itt! A közelben lakom, feltétlenül velem kell jönnötök!

***

Hónapok óta nem érezték ilyen jól magukat. Pedig mindössze két poharuk volt; úgy kellett kérni Frau Rankltól még kettőt. Egy üveg bor is előkerült Istvánék tiszteletére. Csak a vendégeknek jutott szék; Otto és Hilda a kifeküdt sezlonra telepedett.

– Hát így lakunk itt szűkösen – mutatott körbe Otto –, de legalább van fedél a fejünk felett.

– Sose szégyelld! – legyintett István. – Nem mi tehetünk róla, hogy így alakult. Majdcsak lesz jobb is.

– Amikor végre hazamehetünk.

– De mikor? Azt mondd meg, Otto, mikor?

– Talán tavasszal.

– Úgy legyen!

– Úgy lesz! – komorodott el Otto arca. – Az utolsó leheletemet Magyarországon akarom kifújni.

Egy pillanatra mind elhallgattak, aztán Hilda halkan rákezdett a Flüchtlingek dalára. Először Éva szállt be, ám nem sokkal később a két férfi is csatlakozott.

Kinn az utcán Frau Rankl abbahagyta a seprést. Hallgatta a szomorú dallamot. A szavakat nem értette ugyan, de valahogy e nélkül is érezte, miről szólhat a szöveg. Neki a férje és mindkét fia maradt a háborúban. Megtörölte kötényével a szemét, s mielőtt folytatta volna a falevelek összehúzását, még az orra alá dörmögött:

– Verdammter Staub!

***

– Frau Berger! – kiabálta messziről Hansl. – Levelük jött.

Hilda a munkából érkezett. Táskáját a küszöb elé rakta, derekát fogva kiegyenesedett, majd átvette a borítékot. Elég volt egyetlen pillantást vetni a kusza betűkre, máris felismerte a kézírást.

– Bözsi, az ég áldjon meg – szólt elérzékenyülve.

– Frau Berger! – A kisfiú elhallgatott. Látszott rajta, nem tudja, hogyan folytassa.

Hilda elmosolyodott, és megsimogatta a szőke üstököt.

– Igen, Hansl?

– Nem… nem főzne megint egy kis kukoricát?

– Hmm – színlelt meglepetést Hilda. – Múltkor még azt mondtad, csak az állatok esznek effélét.

Hansl elpirult. Ám Hilda nem várta meg, míg elkezdenek potyogni a könnyek. Igaz, a kisfiú eleinte undok volt, sokat csúfolta őket, de aztán hamar megbarátkozott a "magyarokkal". Olyannyira, hogy végül még a kukoricával szemben érzett ellenállását is sikerült legyűrnie. Sőt!

– Jól van, főzök a kedvedért, de előbb megnézem a húgom levelét. Jó?

Hansl arca felderült.

– Segítsek bevinni a táskát?

– Ez nagyon kedves tőled, de félek, nehéz lesz az neked. Tudod, tele van krumplival.

Hilda óvatosan bontotta ki a borítékot, nehogy kiessen belőle a "kincs". Belül, a levél mellett, vastag zsírpapírba csomagolva félujjnyi szalonna lapult, s egy újabb rétegben magok: paprika, paradicsom. Ha csak a fele kikelne! Hálásan gondolt a húgára. Nekik sem lehet sok, de a küldemény épp jókor érkezett. Otto reggel sejtelmesen célozgatott rá, hogy ma estére itt a meglepetés. Hilda ünnepi vacsorával akart hozzájárulni a ritka alkalomhoz.

***

– Elment az eszed!? – Hilda csípőre tett kézzel állt a hatalmas láda előtt. – Inkább pénzt kértél volna helyette!

– Az asztalosnak sincs pénze – jegyezte meg Otto. – Így állapodtunk meg. Én felépítem a lépcsőjét, ő meg elkészíti a ládát.

Hilda arcát pirosra festette az indulat.

– Hova tegyük ezt a szörnyeteget? Megmondanád? Mi is alig férünk el ebben a csepp szobában.

– Jól van, ne pörölj már! – Otto tudta, mi okozza a csalódást: felesége azt remélte, Karácsonyig összejön a pénz egy sparheltre. – Jól fog ez jönni, amikor hazamegyünk.

– Eh, mikor lesz az? – fakadt ki Hilda.

Otto a mellére vonta Hilda könnyes arcát.

– Tavasszal... Igen, tavasszal. Addigra biztos rendbe jönnek otthon a dolgok – mondta csendesen. – Meglátod, ez a láda még eljut haza.

***

Otto letette a vésőt, aztán elégedetten szemlélte a feliratot:

Gyönyörű otthonom, Taksony

Hilda megcsóválta a fejét, és vágott egy grimaszt, de nem szólt. Mi értelme volna? Már százszor átbeszélték a dolgot.

Hiába kellett kerülgetni állandóan a ládát, Otto nem volt hajlandó felvinni a padlásra. Amikor csak ráért egy kicsit, mindig ezt csinosítgatta. Csiszolta, tulipánokat festett az oldalára, és most belevéste a feliratot.

Hilda pedig megértette, mennyire fontos ez a férjének: Otto elsőként a reményeit pakolta a ládába.

– Kész! – sóhajtott fel az ember. – Ha minden jól megy, szüretkor otthon leszünk.

***

Hilda soha nem ment a temetőbe Halottak napján. Nem akart elvegyülni azok között, akiknek csak ilyenkor jutnak eszükbe a szeretteik. Jött azonban az év többi vasárnapján.

Leszedegette a sírról a dércsípte leveleket, meggyújtott egy gyertyát, aztán lehunyt szemmel imádkozni kezdett, ahogy máskor is.

Mennyire bízott benne Otto, hogy egyszer véget ér a száműzetés. A legeslegutolsó percig hitte, hogy sikerül. Gyerekük nem született. Először nem is akarták idegen földön, később meg már nem lehetett. Egyik év múlt a másik után, de a visszatérés egyre távolabbinak tűnt. ’56 őszén még reménykedtek, a prágai bevonulás eseményeit Otto már nagybetegen követte figyelemmel a tv-ben. A holdra szállást nem érte meg.

– Látod, te bolond, nem vitt haza a ládád? – suttogta maga elé az asszony. – Felvitettem a padlásra, ne foglalja tovább a helyet.

Hilda ekkor úgy érezte, mintha egy meleg, ráncos kéz cirógatná meg az arcát. Meglepetten pillantott fel, de nem járt a közelben senki. Csak a bágyadt novemberi nap bukkant ki váratlanul a felhők mögül.

***

Christine lehajolt a kakasülő előtt, s mikor újra felegyenesedett, már ott is állt a láda előtt.

– Először azt hittük, törökül van – mutatta Bernd a szöveget. – Azok használnak ennyi ö, ü betűt meg ipszilont.

– Gyönyörű – simított végig Christine a láda oldalán.

– Nekem elég közönségesnek tűnik – vont vállat Bernd.

– A szöveget fordítom – helyesbített a lány.

– Vagy úgy! Szóval ez van ráírva?

– Gyönyörű otthonom, Taksony, hogy egész pontos legyek – tette hozzá.

– Na, akkor nem valami nagy érték – szólalt meg mögöttük Klaus. – Vigyük a konténerbe! – Azzal már hajolt is le, hogy megragadja a láda sarkát, de Christine közbeavatkozott:

– Várj! Van egy jobb ötletem.

***

Az ünnepségre jóval többen jöttek el, mint amire a szervezők számítottak. Rengeteg vendég érkezett Németországból a családjával. Akadt olyan, aki még az unokáját is elhozta, mondván: Ha többször nem is, legalább egyszer lássák, honnan származnak az ősök.

Már hatvan év telt el azóta! Még belegondolni is sok. Hamarosan nem lesz, aki személyesen élte meg egykor a gyalázatot, amire a magyar nyelv oly egyszerűen a kitelepítés szót használja. A német ezzel szemben azt mondja: elűzetés. Vajon melyik fedi jobban a valóságot?

A frissen elkészült faluházban rendezték meg az igazán színvonalas kiállítást: régi ruhák, bútorok és képek érzékeltették, hogyan éltek itt az emberek a kitelepítés előtt.

Az egyik sarokban szerényen húzódott meg egy jókora tulipános láda. A tárlatot vezető polgármester megállt mellette.

– Ezt pedig Kirchheimból kaptuk – magyarázta a vendégeknek. – Egy Taksonyból elszármazott házaspáré volt. Ők sajnos már nem lehetnek itt velünk a hatvanadik évfordulón. Hej, pedig ha ez a láda beszélni tudna… – sóhajtotta, nem is sejtve, hogy szavai felkeltik a kíváncsiságot.

Már indult volna tovább, bemutatni a többi tárgyat, amikor egy kisfiú kihasználva, hogy papája a fényképezővel bíbelődik, átlépett a kordonon, és felnyitotta a fedelet.

Enyhe szellő libbent át a termen. Talán csak a huzat volt, amely a nyitva felejtett ablakon szökött be, talán valami más…

Herr Nándor, Dunabogdány