Finta Kata, Balassagyarmat

Világégés – háború – kitelepítés…

Az Ebhát-tetőn állva nézem szülőfalumat, mint valamikor apám – az első világháborút követően, amikor ebbe a kicsiny faluba nevezték ki tanítónak – az első elemi iskolát megszervezni. Négy éve költöztünk el innen, boldogan tekintve a jövőbe, azért, mert apám állást kapott Marosvásárhelyen, hogy immár négy középiskolás korú gyermekei helyben tanulhassunk tovább.

Most én állok itt, kezemben kis bőröndömmel, benne minden „vagyonom”. El kellett hagynunk otthonunkat, rokonainkat, minden értékünket… Agyamban képek, élmények kergetőznek: – mindez velem történik, vagy csak álom az egész?

Tavasszal egyre sűrűbben hallottuk a légiriadót jelző szirénákat, órák közben futottunk le az iskola pincéjébe! Már nem is tudom, igaz-e, hogy a hosszú vakáció alatt életem legszebb, felejthetetlen nyarát éltem át? Aki nem érezte saját bőrén azokat az időket, talán el sem képzelheti, hogy mindaz valóság, amit átéltem. Bizonyíték erre a naplóm, amiben szorgalmasan, szinte naprakészen rögzítettem az eseményeket.

*

Beteljesedett, amit talán már sejtettünk, amitől féltünk, amiért annyira kellett hajtanunk. Az 1943/44. tanév alatt szinte rohamléptekben vettük át az anyagot.

Marosvásárhely, 1944. március 31. péntek. – Vége a tanévnek! Máskor mindig örültünk a vakációnak, most a lányok arcára félelem ült ki; a háború jeges fuvallatát éreztük. Holnap délután még be kell mennünk az iskolába. Az osztályterem üresen kong… Valami furcsa érzés facsarja a szívemet. Olyan rossz nézni a kiürített termeket, pedig nemes célra, kórházzá alakítják át.

Április 1. szombat. – Szomorú, bágyadt napsugár kandikál be az ablakon. Az égen nyomasztóan sötét fellegek gyülekeznek, mintha azok is háborúba indulnának. Nekünk még ma iskolába kell mennünk? Igen! Ma, utoljára! Út közben velem szemben – zenekari kísérettel egy végeláthatatlan csapat közeleg: asszonyok, gyermekek sírnak, kapaszkodnak a családfő, testvér, szerető férj vagy feleség karjába. Fáradtan, szomorúan vánszorognak az út közepén. De hová mennek? Ki tudná megmondani?

Az iskolában a diri különböző rendeleteket ad ki. Ferike (osztályfőnöknő) tanácsokkal lát el bennünket, aztán leosztályozza a társaságot. De megint mi ez? Sziréna… le a pincébe! Ott adtuk át a tanárnőknek és barátnőinknek az ajándékot, – kis rózsafüzért. Vége a diákéveknek!

Az iskolából hazafelé még mindig mennek, csak mennek a katonák és civilek, autók, szekerek; asszony- és gyermeksírás vegyül a zűrzavarba. Olyan zavart a máskor gyönyörű és csendes város, mint egy megbolydult méhkas. Ilyennek még sohasem láttam. Mennek, vagy menekülnek? De hova? A katonák védeni a hazát, minket védeni? Szent kötelesség! Így tanították nekünk. Ne sírjatok, asszonyok, anyák, mert szeretteitek hősök, akár élnek, akár halnak. De a civilek miért vándorolnak kis holmijukkal?

Gyorsan és váratlanul fejezték be a tanévet. Hosszú vakáció következett. Akkor is meglepetéssel fogadtuk, amikor közölték velünk, de sejtettük, hogy nem véletlenül, – ennek komoly oka lehet. Körülöttünk már dúlt a háború, szokatlan események vettek körül, de a hosszú vakáció alatt mégis jól éreztük magunkat. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom: mégis ez volt életem legszebb nyara, 17 éves korom gyönyörű vakációja. Igaz, itt-ott a háború szele megérintett, nyugtalanított, de fiatalok voltunk, szüleink vállát terhelték a gondok, nem sokat foglalkoztunk vele. Guszti bátyám írogat a frontról, kora ellenére apámat is behívták, egyelőre belső szolgálatra.

Április 7. péntek. – Nagyilondán lakó osztálytársam, Klári írt, találkozni szeretne velem. Délután bátyámmal együtt, vonattal indultunk Szászrégenbe. Háromtól fél hatig kellett várnunk a Görgényi kisvonatra. A zsúfolt szerelvények egymásután zakatolnak a síneken, némelyikben menekültek, rengeteg utassal, temérdek német katonával, mintha valamennyien erre utaznának… A fülkék zsúfoltak, alig lehet fölszállni a vonatra. Barátnőm hamar indult vissza, így nem sok időnk jutott beszélgetésre. Nekünk megint három órát kellett várakoznunk, amíg bejött a vonatunk.

Április 14. péntek délután a vasútállomáshoz mentünk. A vonatszerelvényen rengeteg menekült, és mennyi fogoly! Élelmet gyűjtöttünk, kivittük és szétosztottuk közöttük. Úgy hálálkodtak és köszönték csekély adományunkat. Anyukám még lány korában a szolgálólánytól megtanult szlovákul beszélni, én meg tanultam németül, nyelvtudásunkat felhasználva próbáltunk velük kapcsolatot teremteni.

Másnap reggel megszólal a csengő: Lyvia tanárnő üzente, menjek be az iskolába; a diri utasítására érettségi nyomtatványokat kell az én „gyöngybetűimmel” kitölteni (nyomdai elkészítésre nem jutott idő). Estefelé készültem el a munkával; a kitöltött lapokat osztálytársammal vittem vissza a tanáriba. Vasárnap megszólaltak a szirénák. Vendégeinkkel együtt rohanunk le a pincébe; ott elhelyezkedve folytattuk a zenélést, Berta néni nem nagy örömére. Vendégeink fél tízkor búcsúztak el, onnan az óvóhelyről indultak haza.

Április 18. kedd. – Megint légiriadó, gyorsan le a pincébe! Így lesz már mindig? – kérdeztem magamtól.

Április 23. vasárnap a kilences misére mentem Katóval, a Ferences atyák templomába. Megrázó volt számomra: mellettem ült egy néni, ruháján sárgacsillag éktelenkedett. A misét végigsírta. Szomorú volt, nagyon megsajnáltam; arra gondoltam, hogy nagy bánata lehet. Imámban kértem a Jóistent, vigasztalja meg szomorúságában.

Május 1. hétfő. – Itt a szép május! Gyönyörű hónap. Szerelmes, édes, illatos tavasz! Reggel zenés ébresztő. Nyolc órára a „Korzó” parancsnokságra kellett mennem eskütételre. Ugyanis még szombaton megkaptam a behívót. Tudtam róla, mivel igazgató úr közölte velünk, hogy vakáció alatt a diákokat honvédelmi szolgálatra osztják be. Könnyű munkát kaptam, személyi adatokkal kartonokat kell kiállítanom; délutánonként 3-6 óráig dolgozom.

Ettől függetlenül a lakhelyünkön is beosztottak éjszakai riadó-szolgálatra.

Május 3, éjfél. A rádióban most hangzott el a Himnusz. Amikor hallom, könny szökik a szemembe. Kinézek az ablakon, gyönyörű az éjszaka, köröskörül az égen ragyognak a csillagok. Miért fénylenek olyan szépen? Miért olyan mámorító a levegő? – tele illattal… rádióban halkan szól a zene… én kinézek a tavaszi éjszakába… és ábrándozom…

Május 6. – Késő este az ablak mellett ültem. Mámorító a levegő, mindenütt csend, langyos szellő fújdogál, a holdvilág rám ragyog. Május és szerelem… Milyen szép, és boldog lehetne az élet, ha nem lenne annyi gond a világban. Arra gondolok, milyen élet vár rám? Úgy érzem, egyszer bevonulok egy zárdába, ahol mindig csend van és nyugalom, nem volnék kitéve annyi veszélynek. Ott az élet nem olyan viharos, mint amilyen most az én szívemben dúl…

Május 8. hétfő. – Letelt a honvédelmi szolgálat, megköszönték a munkámat. Arra kértek, még egyszer menjek be az irodába megírni néhány lapot. Tetszett nekik a díszítő írásom. Itthon levél várt. Már nem is érdekelt, ki írta. Ebéd után lepihentem, anyukám adta át nekem. Dunántúlról jött, de milyen levél… Ez már nem lehet kaland részéről. Most jó lenne a jövőbe látni, mi lesz a vége? Nekem minden olyan megoldhatatlannak tűnik. Múlt nyáron ismerkedtem meg valakivel, amikor osztálytársam szülei meghívtak Nagyilondára. Micsoda nyár volt! Azok a gyönyörű esték Büdöspatakán, mennyit táncoltunk, szinte minden éjszaka éjjelizene ébresztett bennünket. Akkor leginkább csak a tanulás, és szórakozás érdekelt minket, nem gondoltunk arra, mi lesz egy év múlva…

Osztályfőnököm beajánlott az Iparkamarába, de az állást nem vállaltam el, inkább beálltam dr. Bedő Júliához ügyvéd-bojtárnak. Május 9-én kezdődött nála az üzemi gyakorlatom. Érdekel az ügyvédi munka. És tegeződünk! Kedves hozzám, nem gyereknek, szinte kollégájának tekint. Délelőtt kilenc órától délután egyig tart a munkaidő, de ha sok a tennivaló, délután is segítek neki. Nem vált káromra az ott töltött idő; gyakoroltam a gép- és gyorsírást, a jogi témába belekukkanthattam. Együtt járunk bírósági tárgyalásokra, munka közben többször átváltunk német nyelvre. Ki tudja, talán majd még hasznát vehetem?

Gyakran kijártam a sportpályára osztálytársaimmal. Kellemesek a sport délutánok, bevettek a kézilabda csapatba, – edzésre és táncpróbára jártam, izgalommal várva a sportbemutató napját. Elkészült az erdélyi szőttes ruhám, melynek anyagát kedves nagyanyám küldte Páváról. A kötény hímzését tegnap fejeztem be. Aztán június 4-én, vasárnap a gyönyörű városháza előtti téren ünnepséggel kezdődött a nap (de az épület melletti téren már a háromszínű lobogónkon kívül ott „díszelgett” a horogkeresztes zászló is), délután a sportpályán folytatódott. Távugrásból érmet nyertem. Kucika remek súlydobó. Ki hitte volna eddig? Fricike is jelen volt, velünk együtt izgult. Szüleim a tribünről nézik a bemutatót. Legszebb szám a mienk. Valamennyien székely szőttes ruhában, nagy kört alkotva táncoltunk. Olyan, mint egy hatalmas virágcsokor a színes lánycsapat. Zsozsó a párom. Nem volt hiábavaló a sok próba, jól sikerült. Mennyit bajlódtam a kicsikkel, de megérte. Kifelé jövet a nézőközönség állta utunkat, végig tapsoltak bennünket.

Nyár végén nagyanyámék Páván (Háromszék megye), már nagyon vártak. Még egy felejthetetlen hónapot náluk töltöttem. Az utána következő időszak már nem gondtalan diákélet, mivel feltartóztathatatlanul közeledett a front. Ebben az időben is részletes naplót vezettem, abból idézek:

Páva, 1944. augusztus 23. – Táviratot kaptam otthonról: „Kata azonnal induljon haza!” Mi történt otthon? Elsírtam magam. Gyors csomagolás. Másnap reggel búcsút vettem a rokonoktól. Szegény nagyanyám! Azt mondta nekem: Katakám, utoljára látlak! Nagyon szomorú búcsúzkodás volt. Valóban úgy éreztük mindnyájan, hogy veszélyes, komoly idők következnek. Másnap borús, hideg hajnalon Ilus nénivel, lovas-kocsin indultunk az állomásra. Sok utas várakozott a vonatnál. Minden szokatlan és nyomasztó volt. Ott tudtuk meg, hogy Romániában éjjel árulás történt: Yassinál a románok visszavonultak és átálltak a szovjet csapatokhoz. Ilus néném nagyon aggódott azért, hogy fogok hazaérkezni? Mi lesz, ha közben a vasútvonal valamelyik szakasza átkerül a frontvonalra? Akkor aztán se itt, se otthon nem leszek. Igyekezett jó tanácsokkal ellátni, ha valami nem várt esemény történne út közben.

Marosvásárhely, 1944. augusztus 24. – Ezeket a sorokat már itthon rovom a naplómba. Hirtelen minden megváltozott. A vonaton az utasok furcsán viselkedtek, mindenki a politikai helyzettel foglalkozott. A körülöttem ülők telefon- vagy távirati értesítésre indultak haza. Egy Szeged környéki kedves tanárnő volt az útitársam; Kézdivásárhelyen, a Székelyföldön járt, katona férjét látogatni. Egy fiatal tanító pedig velem szemben ült, ő Kolozsvárra tartott. Otthon izgalommal várták érkezésem. Féltek, hogy mégsem fogok azonnal indulni. Nem történt semmi baj, fontos, hogy itthon lehetek szeretteim körében.

Szeptember elején – Marosvásárhelyen már teljes a felfordulás; egymás után, némi szünetekkel riaszt a légiriadókat jelző sziréna, napjában négyszer-öször kell az óvóhelyre szaladni. Nyugtalansággal töltenek el a sorozatos légiriadó-jelzések. Alig lehet kimozdulni a lakásból. Ennek ellenére rendszeresen járok zongoraórákra. Út közben általában sikerül kifogni egy-egy riadót. Ennek következtében már eddig megismertem a város több óvóhelyét. Egy alkalommal a katonai parancsnokságra kellett mennem. Say ezredes (apukám barátja) gyönyörű őszirózsacsokorral kedveskedett. Ekkor történt, hogy virággal a kezemben, ábrándozva ballagtam hazafelé. A nagy forgalomban alig vettem észre ismerőseimet, sokszor rám köszöntek. Az úttesten rengeteg, Romániából és Erdélyből kitelepített, szász menekültből álló oszlop haladt, már legalább két órája mennek, csak mennek szekerekkel, állatokat vezetve, és gyalog, végeláthatatlan, tömött sorokban, megszámlálhatatlan sokaságban. Szegényeknek el kellett hagyniuk otthonaikat, értékeiket, talán mindenüket, egész életük munkájával, verejtékével megszerzett javaikat hátrahagyva, és kevés holmijukkal mennek, menekülnek – de hová? – a bizonytalanság felé… De miért? Évszázadok óta megfértek egymással magyarok-szászok- és románok. Ki tudhatja? Ez a politika! Ez a háború! Az ártatlan embereket sújtó, kegyetlen háború! Az értelmetlen, mindent föláldozó, borzalmas állapot, amit mégis emberek találnak ki. Miért? Milyen emberek ezek?

Ilyen gondolatokba mélyedve jutottam el a Fő-tér forgatagán túlra, a városházát megkerülve, rátérhettem a hazafelé vezető útra. Egyszerre repülőgépek zajára lettem figyelmes. Ez már nem újdonság, megszoktuk, hogy állandóan a fejünk felett keringenek a légimadarak, hol szövetséges, hol ellenséges rajokban. Megálltam, és a Poklos patak hídján kezdtem számolni, hány gép van fenn a levegőben: 1, 2, 3… 13! – Mások is nézik, számolják. Kisdiákok az úttest közepén körbeállva mutogatnak fölfelé:

– Nézd csak, milyen szép „V” alakba fejlődnek!

– Mi ez? Repülő-bemutató?

– Ni! – az első hogy előresiet! Aha! Valamit dob a gépből…

Máris egy hangos, BUMM, megrázza az egész környéket. Ez bizony nem bemutató, hanem bombázás! Mindenki rohan óvóhelyet keresni. Hü, hogy ropogott… mert alacsonyan szállva, géppuskáztak a gépekből. Az óvóhelyre érve, eszembe jutott, hogy családunk minden tagja szanaszét van. Bandi öcsém a Maroson, a gátnál fürdik… Pista bátyám dolgozik Lacinál, csak anyukám van otthon, ő meg miattunk aggódik.

Eszembe jutottak a szász menekültek: az utakon haladva hová tudnak elbújni? Sehová! Annyi ember nem fér be az óvóhelyekre! Most juthattak ki a városból, az országúton éri őket a bombázás. Másnap tudtuk meg, hogy valóban, őket, a szerencsétlen földönfutókat bombázták és géppuskázták a nyílt terepen. Rengeteg halott… ember és állat eset áldozatul a légitámadásnak.

Családunkban is történt egy majdnem tragikus eset. Testvérem a Marosban fürdött. A kitelepítettek épp’ akkor haladtak el a folyó közelében, az országúton, amikor a bombázás történt. Ki tudja, hogy akarva vagy véletlenül, de a folyóba is jutott valamilyen lövedék, és Bandi szeme, talán a légnyomástól, megsérült. Azonnal kórházba került, megoperálták, de látása maradandóan károsodott. Ezért nem nagyon vigasztalt bennünket az a tény, hogy Marosszentgyörgy fölött leszedtek négy ellenséges gépet. A vasút mellett maradt jó néhány bombatölcsér.

A következő napok rendkívüli eseményeit is megörökítettem naplómban.

Szeptember 9. szombat. – Alig aludtunk valamit, állandóan hallatszik az ágyúdörgés, a front egyre közeledő, félelmetes moraja. Repülőgépek állandóan zúgnak fölöttünk. Borzasztó a felfordulás, kavarodás mindenütt! Az utcákon egymáshoz szorosan közel, szünet nélkül mennek a különféle járművek, civil- és hadifelszerelésekkel. Katonák gépkocsikon és gyalog: magyarok… németek… menekülők… Költöztetik a kórházakat. A Nagyállomás közelében, ahol lakunk, még az eddigieknél is nagyobb a forgalom, az utakon képtelenség keresztüljutni. A mi utcánk pedig szinte üres, csak az egyik ház előtt pakolnak egy kiskocsira.

Say ezredes szólt apukámnak, hogy itt az idő: gyalog vagy biciklin – ha szerencsénk van és felférünk, akkor – vonattal, de induljunk. Ez az utolsó perc, menekülni kell a front elől. Egyébként ki tudja, mi lesz Erdély sorsa a háború befejezése után? Nyilvánvaló, hogy ismét idegen kézre kerül. Tehát eldőlt a sorsunk. Olyan közelről hallottuk már a front félelmetes dübörgését, el kellett dönteni, itt várjuk meg az elkerülhetetlent, vagy visszatérünk a csonka hazába. Szomorúan kezdtünk a csomagoláshoz, amit lehet, összepakoltunk. Apukám és Pityu bátyám még pénteken katonai behívót kapott. Guszti bátyám a fronton. Mi hárman fogunk vonatra szállni: Anyukám, Bandi és én. Személyenként egy, tehát három nagy személypoggyászt lehet föladni, ezen túl mindegyikünk vihet magával kisebb bőröndöt, amibe néhány napra való személyes holmija belefér. (Meg sem fordult a fejünkben, hogy az utazás olyan hosszú időt vesz igénybe, de az sem, hogy a teherszállítmányt időközben lekapcsolják a szerelvényünkről, s azt soha többé nem látjuk.)

Marosvásárhely, 1944. szeptember 10. vasárnap. – Ezt a napot sosem felejtem el. Utolsó nap, utolsó vasárnap Marosvásárhelyen. Éjszaka egyikünk sem aludt. Az járt a fejünkben, hová tűnnek szép reményeink? Mi lesz ezután? Hová vezet utunk ebben a vérzivataros időben? Megkegyelmez-e a háború az életünknek? Istenem! Miért? Miért mindez? Olyan jól indult itt családunk sorsa! Látjuk-e még szép városunkat, ahol együtt lehettünk, ahol olyan jól éreztük magunkat? Élvezhetjük-e meleg családi fészkünk kényelmét? Vagy most már örökre búcsút kell vennünk mindentől? Miért kell ismét elszakadnunk a nagyszülőktől, rokonainktól? Mindig csak a miért? De választ nem kapok rá! Ebéd közben mindnyájan arra gondoltunk, mikor fogunk megint terített asztalnál, együtt ebédelni? Körbejártam a szobákat, tekintetemmel végigsimogatva a megszokott tárgyakat. A házat Róza nénire bíztuk. Az ebédlőszoba kandallóján ott piroslott a péntek esti szegfűcsokor, amit bátyám tanítói képesítésének örömére, a Ritz-pincében rendezett vacsorán kaptam.

Az utolsó vonatszerelvény ebéd után indul. Mindenki az állomás felé tart! Fölférünk-e ebben a nagy kavarodásban? Apukám kikísért bennünket, közbenjárásával egy tiszti-fülkéhez jutottunk. Lassan teltek a kocsik. Egy órával indulás előtt megszólalt a légiriadót jelző sziréna… Az emberek, mint az őrültek, ugráltak ki a vonatból. Az állomás óvóhelyére, kevesen fértek be. Futás, fel a dombra! Az eső zuhog, piszok, sár, mindenütt. – Nemsokára megjelentek a repülőgépek, de nem bombáztak. Lefújták a riadót, mindenki igyekezett ismét elhelyezkedni a vonatban. Alig telt el fél óra, megint riadó! Zűr-zavar mindenütt. Ennek ellenére elindították a szerelvényt. A riadó nem tartott sokáig, de amíg elértük a kisállomás környékét, a gázgyárnál megint megszólaltak a szirénák. Így indultunk otthonunkból a bizonytalanságba. A vonat ablakából merengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol oly sok kellemes órát töltöttünk, boldogan fürödtük, csónakáztunk. Most senki nincs arrafelé. Mindenki mással van elfoglalva. Mindenki rohan, csomagol, menekül. Hová? A bizonytalan jövőbe!

Lassan haladtunk a hadi szállítások miatt. Mellékvágányokon néha napokig vesztegeltünk. Fáztunk, az élelmiszerünk fogyott. Beszerző körútra kellett menünk tanyákra, falvakba. Közben voltak kellemes napjaink, találkoztunk kedves emberekkel, barátságok szövődtek.

Október 6-án, a szomorúemlékű gyásznapon érkeztünk Budapestre. Megrendítő volt viszontlátni szép fővárosunkat elsötétítve, félig romokban. Búcsúzkodtunk útitársainktól. Pesten több ismerőssel találkoztunk. Vonatban aludtunk, ami csak másnap reggel indul célunk felé.

*

…és most, itt állok az Ebhát-tetőn, ahová menekültként tértem vissza. Nézem kicsiny szülőfalumat, kezemben minden vagyonom: váltás fehérnemű mellett „kincseim” amit átmentettem a nagy földindulásban: személyi dokumentumaim mellett imakönyvem, fényképezőgépem, fotó-albumok, és diákkori naplóim… Elhatároztam, hogy majd gondolataimat, titkaimat, életem eseményeit megörökítem.

Íme, egy részlete, amit Önök elé tárok.

Háború – világégés, még folytathatnám a címet: kitelepítés – menekülés, mindezek családokat, embertömegeket tettek földönfutóvá. Mi is hiába menekültünk a front elől szinte ezer kilométert, utolért bennünket a háború, ott szenvedtük át annak minden borzalmát. Életem folyamán kísértett, sohasem tudtam feldolgozni, hogy el kellett hagynunk otthonunkat, mindenünket, ismét távol kell élnünk rokonainktól. Sóvárogva gondoltam a meleg családi fészekre, amit soha többé nem tudtunk pótolni, egész életem során sem tudtam feldolgozni magamban, bár akkor még nem ismertem Hankiss Elemér idézetét: „… az otthon elvesztése, háborúban, földrengéskor vagy családi válságok következtében, az emberi élet egyik legnagyobb traumája. Otthonát elvesztve az ember hirtelen újra lecsupaszodik, törékennyé s védtelenné válik egy idegen világban.”

Gondolatban számtalanszor megjelenik előttem a város utcáin vonuló szomorú menet, a „kitelepített” németek csoportja, akiket kiűztek megszokott környezetükből, akik szintén elvesztették családi fészküket, földönfutóvá váltak. Akkor mindez csupán árnyként jelent meg előttünk, a fiatalokban, hiszen a gondok szüleink vállát terhelték. Igazi értelmét csak később, felnőttként éltem meg, – mégis egész életemet végigkísérte.

*

Mellékelve: MVH-Városháza

Finta Kata, Balassagyarmat