Felföldi Tamás, Budapest

Felhőtlen égbolt alatt

Molnár tanító úr elégedetten nézett végig az udvaron sürgölődő gyerekeken. "Ejnye, még egy ilyen napot! Jobbat nem is kívánhatna magának az ember. És még csak alig múlt el déli tizenkettő", idézte fel emlékezetében a falu völgyén nemrég keresztülvisszhangzó harangszót. "Soha rosszabbat, soha rosszabbat.", úszott át lassan kétszer is a mondat kellemesen ellazult elméjében, miközben újra belenyelt a borba. "Szép, napos délután ez a mai. Nem is kell ide más."

"No, mindjárt…" Még néhány percet engedélyezett magának a körtefa árnyékot adó lombjai alatt. "Sőt, talán még néhány kortyot…" A butykosból ismét megtöltötte vastag falú poharát, beleivott és nekidőlt a fa törzsének. "Így ni!"

A gyerekek boldogan karcolták fehér kövekkel rajzaikat a helyenként szurokfoltos betonba az iskola hátsó udvarán. Egy-egy apró kezecskében feltűnt piros, sárga és kék színű kréta is, amik a mészkőtől eltérően akaratlanul is megszínezték a pici orrokat, arcokat vagy a ruhákat. Molnár tanító úr büszkén nézett végig rajtuk és boldogan nyugtázta, hogy a színes kréták mily nagy örömet szereznek.

Megint kortyolt egyet, s csak lassan engedte, hogy a savanykás ízű bor lefelé csússzon a torkában.

- Hé, hé! – pattant fel hirtelen. A Kovácsék két gyereke összemarakodott a sárgán. – Nem azért hoztam ezeket nektek nagy nehezen! Most meg ez van?! – és már ott is termett öles lépteivel. – Adjátok ide! – Pisti kinyitotta az öklét, de a szorítástól tenyerében csak a sárga porrá morzsolódott maradványok maradtak.

A tanító neki is meg az öccsének is kiosztott egy fülest, azzal indult is vissza a fa tövéhez. Néhol már elkészültek a rajzok, de a legtöbb körül még négyen-öten serénykedtek lelkesen.

A múlt hónapban érkezett kislány azonban kissé félrehúzódva térdepelt betonfreskója fölött. Ingének ujját és fehér kezecskéjét már néhol bepirosította a krétájával. Másik kezében egy nagy fehér mészdarab volt.

- Hát te meg miért rejtőzködsz, Katarina? – lépett oda a tanító, és lenézett a körvonalazódó alakokra. – No, mi készül itt, hadd lássam! – kérdezte kedvesen.

A kislány egy pillantás erejéig felnézett a fölötte magasodó emberre, aztán munkájába visszamerülve kezdte magyarázni: - Ez itt a Schmidt bácsi, aki velünk lakott még amott – a nadrágját rajzolta éppen. -,de amikor összepakoltattak velünk azok bácsik - "Az a piros folt…", kezdődött Molnár tanítóban a gondolat. -, ő azt mondta, hogy marad.

A hirtelen pofontól a kislánynak eleredt az orra vére.

Felföldi Tamás, Budapest