Franziska Marquart, Böblingen

Ami életemnek irányt adott

1946. május 11-e nem olyan nap volt, mint a többi

avagy

Egy idegen férfi könnyhullajtása

Mert ezen a nap is úgy ragyogott, mintha minden csepp erejével vigasztalni szerette volna azt a sok szomorú családot, akik kétségbeesetten vállalták kényszerű sorsukat. Mintha meleg sugarával igyekezett volna felszárítani a végtelen könnytengert, amelyet a több ezer kitelepített s rokonaik hullattak ezen a napon.

A háború pusztító viharfelhői még nem ültek el, nem hevertük ki rémisztő borzalmait az értelmetlen emberi és anyagi veszteségnek, máris újabb megpróbáltatással kellett szembe néznünk.

Negyvenkét éves mamámmal, a 22 éves Borbála nővérem, a nálam egy évvel fiatalabb húgommal, Teréziával vártuk, mit hoz számunkra a kiszámíthatatlan sors. Én magam 19 éves voltam akkor.

Egy nagy láda tömve ruháinkkal, kabátokkal, alsóneműkkel és cipőkkel. A nagy mosóteknőben a konyhaedények és evőeszközök mellé egy hétre való élelmiszert raktunk. A szívünk egyre szorgosabban dobogott azon a bizonyos napon, amelyen ruháinkba szépen felöltözve vártuk a tíz órát: a számunkra kijelölt időt.

Borbála és én egy évvel ezelőtt megúsztuk az oroszországi deportálást. Nem sokáig örülhettünk azonban, a történelmi események csak nem akarták, hogy abban a soroksári házban, abban a hazában maradjunk. Kitelepítés várt ránk, el kellett hagynunk szeretett szülőhazánkat.

Mi fog ránk várni az idegen országban? Mi történik majd velünk azon a vidéken, ahonnan őseink, kétszáz évvel ezelőtt, ide vándoroltak?

Apánk tizenhét éve nyugszik a soroksári temetőben. Ebben a földben, amelyet most nekünk el kell hagynunk.

Öt szállítmány már elment Soroksárról. Kb. hatezer személy lett kitelepítve azért, mert a legutóbbi népszámlálás alkalmával német anyanyelvűnek vallották magukat.

Itt voltunk anyánkkal, mi négyen, akiknek a háborúval semmi dolgunk nem volt. Nem tehettünk semmiről, elszenvedett kárainkért térítést sem követelhettünk. Amikor értesültünk a tényről, hogy Németországba fognak deportálni bennünket, édesanyánk kérvényt nyújtott be, hogy maradhassunk. Azt azonban elutasították.

Ezek után vártunk ezen a napon teljes készültségben, hogy elszállítsanak bennünket. A szomszédos falukból hívtak férfiakat, hogy kocsikkal segítsék a kivándorolni kénytelen családokat az állomásra.

Pontosan 10 órakor nyílt a kapu, s a lovak patáinak csattogása jelezte a jármű érkezését. A bakon 35-40 év körüli férfi kérdezte, hogy mi vagyunk-e az Antoni család?

- Igen – mondta anyánk, majd hozzátette.

- Négyen lennénk, Terézia lányom utánunk fog jönni. Neki most van az esküvője a községházán. Szülőhazájában szeretett volna összeházasodni vőlegényével, aki szintén eljön velünk. Őket a fiú szülei hozzák utánunk.

A férfi végighallgatta, majd felmérte a csomagokat.

- Ez, itt minden? – kérdezte.

- Igen – mondom én, majd hozzá tettem.

- Már csak a lakást kell bezárni.

Amikor visszatértem, odaadtam a férfinak a kulcsot. Sokáig nézte szótlanul, mintha nem értene valamit. Azután hozzánk fordulva megszólalt.

- És az apjuk hol van?

- Ő már régen meghalt – válaszoltuk egyszerre Borbálával.

Szeme még mindig a kulcson, amelyre némán peregtek a könnyek a férfi szeméből. Meghatotta a hazájából elűzött fiatal anya sorsa a lányaival, férj nélkül, és még a távollevő leány, aki éppen ezen a napon megy férjhez.

Elérzékenyített bennünket is a síró férfi, aki ennyire a szívére vette igazságtalan és szomorú sorsunkat.

- Ne sírjon már jó ember! Majd csak kiheverjük valahogy! Ha nem kellünk ennek a hazának, csak jobb lehet ennél egy idegen országban! – szóltam rá.

Nem volt azonban sok időnk, pakoltunk tovább a kocsira. Amikor befejeztük, elindultunk a kocsi mellett gyalogosan a közeli állomásra. Elsétálunk a templom mellett, ahol annyiszor éreztük isten közelségét. Itt kereszteltek bennünket, itt ünnepeltük a kommuniónkat. Gondolatban elbúcsúztunk mindazoktól, akikkel ebben a szentélyben hétvégeken rendszeresen találkoztunk.

Az állomáson leemeltük a ládánkat, a mosóteknőt, és elbúcsúztunk az ismeretlen férfitól, aki minden jót kívánt nekünk a hosszú útra, sok szerencsét az idegen országban, az új hazában.

Még ma is szeretettel gondolok erre a férfira, elhullajtott könnyeire, amelyek mint szerencse csillagok ragyogtak a jövőbe vezető utunkon. Mintha ezek az elhullajtott cseppek alapozták volna meg jövőnket, hogy a nehéz évek után végre boldogan élhessünk az új hazában.

Ezért, utólag, nem sajnálom a történteket. Nagyon jó azt is tudni, hogy vannak a mi szép öreg hazánkban olyan emberek, akik könnyeiket hullatták a rajtunk esett igazságtalanságok miatt.

Franziska Marquart, Böblingen