Ellenberger József, Fonyód

A Rézi néni kályhája

„Vagyonodat és kincseidet rablónak

adom, nem pénzért, hanem a te

mindenféle vétkedért, minden

határodban.

És elvitetlek ellenségeiddel olyan

földre, a melyet nem ismersz, …”

-Jer. 15, 13.-14 -

A Rézi néni kályhája

Rézi kéninek szép kályhája van. Nagy, cserép színű épített kályha, benne hat téglalapú csempét aprólékosan mintázott életképek díszítenek. Némelyik alá szögletes gót betűkkel feliratokat róttak.

A szobaajtóval szembeni keskeny oldalon a Kossuth címer. Kicsit lejjebb kaszás, kalapos férfiak jönnek egy ház előtt, kendős, mezítlábas, kosarat vivő nőkkel. Utánuk szénás szekér, s a távolban ott magaslik a Kálvária hegy. Nem könnyű elolvasni alatta a csillogó, mázas írást: „ In de Launkruem sted ’e pam”.

A kályha elején a kovácsoltvas ajtó fölött szemmagasságban a solymári vasútállomás látható. Szomorú emberek, ifjak, öregek, egymástól búcsúzkodók, síró gyermeket vigasztalók, zsebkendőbe zokogó asszonyok, lehorgasztott fejű férfiak, és személyvonat, füstölő gőzössel. Egy másik képen ünneplős táncoló fiatalokat lehet látni, harmonikás, trombitás zenészekkel, és két összeölelkező lányt. A felirata: „Tauncnt und zaundt” A tűzhely jobb szélén egy keramikus műhely belsejét mintázták meg. Elöl a kötényes mester agyagot formál, mögötte fiatal fiú már kész tányérokat vesz ki a kemencéből. A háttérben polcon edények, korsók. „Gott sei Dank” olvasható alul. A kályha másik oldalát, az ablak felöl egyetlen dombormű díszíti. Maga elé néző kendős, idős asszonyt ábrázol. Szelíd mosolya kiemeli homlokának mély ráncait. Feje fölött monogram: E. M. alul, írott betűkkel magyarul: Édesanyám.

- A névjegy a Mátyás bácsit jelöli nem ?

- Nem bizony! A kályhát tényleg az apám készítette, de a betűk az ő anyját jelentik. Elisabeth Muth volt a lányneve. Ő van a képen, az én nagyanyám. Tíz nappal azelőtt halt meg, hogy a családnak mennie kellett. Jobb is hogy nem érte meg. Utána készült ez az arckép, meg a felirat… Szomorú dolgok ám ezek! Szegény apám úgy gondolta, hogy majd darabonként viszi magával a kályhát… Meg mindent.

Eissler Mátyás megállt a templom lépcsőn. Kényelmesen kihúzta magát, belehunyorgott a kék égboltba, s hosszan szívta be a friss levegőt. Hátra simította ősz haját, s ráérősen feltette az ünnepi kalapját. – Az asszonyok úgyis megvárják a kis Rézit. Konrád pedig a legényekkel együtt jön ki, és biztos betérnek a kocsmába egy pohár borra. – Hazaindult. A hórihorgas ember mélázva bámulta a csizmaorrát míg ballagott, és zsebre tett kézzel azon tűnődött, milyen nemzetiségű ő egyáltalán. Mi is az, hogy nemzetiség?

Az apja is azt mondta, hogy magyar kenyeret esznek, ezért ők magyarok. Az iskolában tanulta meg rendesen a nyelvet, akár a gyermekei. Aztán a tizennégyes háborúban a hazájáért harcolt. A mostaniban jóllehet, a fiának kell ugyanazért. Azt fogja közölni a népszámláláskor hogy magyar nemzetiségű, és német anyanyelvű. A családjával együtt… - Eh! Mindegy! –

Még ünneplősen friss vizet vitt az istállóba, és benézett a műhelybe. - Gott sei Dank- Sóhajtotta maga elé. Holnapig száradnak még az edények, utána ráér kiégetni őket. A jövő héten megpróbálkozik ezekkel is a ferencvárosi csarnokban. Budán egy sörözőbe rendeltek nála ötven mázas korsót, azok már készen vannak. A fazekasság nem jövedelmez valami sokat. De ott a föld, és így azért meg lehet élni.

- Édesanyám! Mi az, hogy népszámlálás? Ott is sorba kell állni mint a tornaórán? –Rézi szeplős kerek arca derűs kíváncsisággal várta a választ.

- Nem kicsim. Minden családhoz bejönnek, és felírják az ott élők adatait. Mi a nevük, mikor születtek, meg ilyesmi. – Kati kérdőn tekintett Mátyásra, mert ő sem tudott erről többet mondani.

- Igen. – Dörmögte ő – valahogy így lesz.

- Aki polgáriba jár, annak ezt már illene tudnia kisasszony!

Konrád is szőkésbarna, de magasabb, és soványabb testalkatú volt a húgánál. Tizenhat évesen az apja mellett inaskodott, s emellett ugyanúgy dolgozott a házi gazdaságban, mint a család többi tagja. Majd a szülők felé fordult.

- Tényleg! Kíváncsi lennék, a plébános úr miképpen nyilatkozik majd? –nevetett.- Annyira ő is magyar mint bárki, és legalább annyira német mint mi.

- Ne azzal törődjetek most, mert kihűl a hasatok! –Szakította félbe nagymama a társalgást, és az asztalra tette a második fogást.- Nem tudna ilyen szépen prédikálni ő sem, ha nem német volna az anyanyelve.

Feszülten teltek a háború évei. Konrádot tizennyolc évesen a német hadseregbe sorozták. Az otthon maradottak mind gyakrabban hallották a főváros bombázását, aztán negyvenöt végén már az ágyúkat is. Karácsonykor a Zsíros hegy felől átvonultak az oroszok. Az ünnep meghozta a háború befejezését, de kifosztott, meggyötört falut köszöntött az újév Solymáron.

Az öreg Eissler hiába próbálta derűsen nézni az életet. Mindig volt valami erősebb indok, amitől mindennek a sanyarúbb oldalát tapasztalta. A fia túlélte az orosz frontot, de fogságban volt. Azt írta nincs valami jól. És ki tudja, mennyit árult el az igazságból. Az édesanyja is betegen fekszik.

Istállójukban csak egy sánta ló búsult, a ruszkik hagyták itt az ő két szép kancája helyett. A disznóól és a tehenek helye üres, a széles baromfiudvaron három tyúk gubbasztott. Alig volt élelmük, ruhaneműt évek óta nem vettek. Gyomorfájással ébredt, és azzal tért nyugodni.

Kósza hírek jöttek, mentek, de senki nem tudott semmi bizonyosat felőlük, és éppen a bizonytalanság miatt érezte az állandó görcsöt. Nem volt rádió. Újság ha került, homályosan, általánosságban írt arról, amit ő ki sem mert mondani. Gondolni sem akart rá, mert elképzelni sem merte. Odahaza sem tűrte hogy beszéljenek róla. Mert hihetetlennek tűnt, és oktalannak. Az öreg fölháborítónak tartott ekkora képtelenséget csak szóba hozni is. A műhelyben nem sok dolga akadt. – Gott sei Dank – Ráérősen törölgette a kezét.

- Mátyás gyere gyorsan! A mama rosszul van! – Már szaladt is Kati után. Az édesanyja nehezen lélegzett. Lázas szemekkel nézett rájuk.

A vizsgálaton kívül az orvos nem tudott egyebet segíteni.

– Lizi néninek tüdőgyulladása van. Pihenjen. Semmiképp se engedjék ki, mindig legyen nála meleg. Nagyon erős a szíve, talán ki tudja hordani. Egy-két hét, és vége a télnek.-

Rézi reggeltől estig a nagyanyja mellett maradt, ő vigyázott rá minden nap.

- Nagymama! –A lány közel hajolt, halkan beszélt.- Én biztos vagyok benne hogy mi nem leszünk rajta a kitelepít…- Szavait elharapta, mert váratlanul belépett az apja, de magához vett csak valamit, és kiment. Folytatta.- Szóval, az egész család magyar nemzetiségűnek vallotta magát öt éve. Emlékszik?- A nagymama bólintott.- Csak az anyanyelvünk német. A Volksbund kulturális egyesület. A háborúnak vége. Meglátja, Konrád is hazatér nemsokára. Sokat imádkoztam mindnyájunkért. Az egész országért.

Abban az évben korán kitavaszodott. A lesántult lovat hosszú hetek alatt sikerült nagyjából felgyógyítaniuk, s ha nem is voltak bővében takarmánynak, elegendő széna volt a pajtában. A szülők szekérrel jártak az erdőre, fát gyűjtöttek a következő télre.

- Mátyás! A Rézinek jövő héten lesz a születésnapja. Nem tudunk neki semmi ajándékot sem adni. Tudom én, hogy mennyire szeretne március tizenötödikén a bálba menni. A szomszéd lányok is mennek. Farsangkor úgy sem engedted. –Kati engesztelően karolt a párjába.- Már tizenhat éves.-

- Bálba? – Kis ideig hallgatott. Arra gondolt, hogy ő már elmúlt harminc

mikor összeházasodtak.- Hát nem bánom. Ha te is elkíséred, akkor csak menjen.- Kati átkarolta a férje nyakát, és arcon csókolta.

- Köszönöm! Nem voltam biztos benne, hogy elengeded.

Rézi szép volt, és szépen táncolt. Torkában érezte a szívét, s megilletődötten pirult, míg élete első bálján első táncát járta. Kati elérzékenyülve nézte amint egyre jobban feloldódott a hangulata, s számára mindig ő és a partnere volt a legszebb pár a teremben. Mióta Konrád elment, most érzett egy kis önfeledt, büszke örömöt.

Lehetett már éjfél. A zenekar kitett magáért, tetőfokán volt a hangulat. Kisebb társaság érkezett. Nemcsak a jókedvre hangolódás várakozása látszott a szemükben. A jövevények szeme könnyes volt. Elvegyültek a forgatagban, némelyik táncolt, s volt aki helyet foglalt. Mindegyik mondott valamit a mellette levőnek. Rézi kedve magasabban szállt, semhogy mindezt észrevette volna. Másodszor kérte fel ma este ez a fiatalember, kinek most szokatlanul komor volt a tekintete. Az első lépések után a fiú közelebb hajolt, s a báli hangzavarban is jól érthetően közölt valamit. A lánnyal együtt még zeneszóra táncolt az egész világ. Ő most mulatni akart. Ezt a szép élményt szerette volna tovább élni, legalább egy kis ideig, aztán mindegy hogy mi lesz azután. Még vitte a lába, keze még fogta a párja kezét. Még vezette őket a szép dallam, de látásuk már elhomályosult, s szemük végre megkönnyebbülten ontotta könnyeit.

Pilisborosjenőről már reggel indul az első csoport. Vonattal viszik a svábokat, valahova Németországba.

Kati a műhelyben találta a férjét. Az nyugodt volt, beletörődött.

- Rajta vagyunk?

- Igen.

- Mindannyian?

Az asszony bólintott, aztán sírni kezdett. – Istenem! Mi lesz velünk! - Mátyás magához ölelte, maga felé fordította az arcát.

- Ne sírj! Már hónapok óta kínzott ez a bizonytalanság. Most legalább tudjuk. Nyugodj meg asszony! Ha kétségbe esünk, az nem old meg semmit. – Vigasztalva simogatta a hátát.

-Sokan mennek?

-Minden sváb. A lakosság fele legalább, egész családok. Nagyon sok… nagyon sok név van ott. Mi az első transzporttal megyünk.

A bizonytalanság dühében Eissler eltökélte, hogy ha menni kell, kivágja a szőlőt, agyonüti a lovat, és felgyújtja a házat. És ha valaki ebben akadályozni meri, azt keresztül szúrja a vasvillával. De most már nem akart elpusztítani semmit. Elmúlt a gyomorfájása, s az elkövetkező napokban számba vett mindent. Mire lesz szükségük az úton, az újrakezdésnél. Elment a tanácsházára. Próbált utánajárni, hogy ha a fia hazatér maradhat e, vagy utánuk kell jönnie, és mi módon. Erről semmi biztosat nem tudott meg. Nagy ládákat ácsolt élelemnek, ruhaneműnek, szerszámoknak. Közben végeztek a tavaszi munkákkal a földeken, bár sejtette, hogy azt nem ők aratják majd le. S ha Konrád mégis maradni tud, hát legyen honnan kezdenie.

Az öreg munkával akarta túlélni az elkerülhetetlent. Hetek óta nem volt a műhelyben. Elhatározta, hogy épít egy kályhát. Több talicska agyagot hordott össze, elővette a régi sablonokat. Ha végez, cserépről cserépre ládába rakja mind, és viszi magával. Belekezdett a munkába. Ügyes keze volt, s most úgy érezte, hogy képes épp oly finom dolgokat mintázni mint segéd korában, amitől akkor nagyon kelendőek lettek a portékái.

Domborművekkel fogja díszíteni a kályhát. Készített egy nagyobb sablont, ez éppen kétszer olyan széles volt, mint a többi. Megörökíti mindazt, amit eltöltött élete jelent. Benne lesz minden öröm, minden keserűség, minden régi, és jelenvaló emlék.

Először az ország címer készült el. Aztán a házát mintázta meg az utca felől nézve, s rajta volt az egész család, amint betakarításkor a földekről jönnek haza. Hiányolt még valamit. Külön készítette el a betűket aprólékosan, időt nem kímélve, öreg bibliája gót betűivel. A kép alá kedves dalukat idézte, amit oly sokszor énekeltek hazafelé jövet. Lemásolta a fazekas műhely belsejét, ők voltak ott a fiával. A kép alá saját szavajárását írta: Gott sei Dank. Megmintázta Rézi első bálját, ahogy Kati beszámolt róla. Megragadta a nemlátott szomorú élmény, ez azóta is munkált benne: A fiatalok amint táncoltak, és sírtak.

Foglalkoztatta az elutazás. Az nem lehet, hogy csak egy batyuval kell menniük. Vonattal viszik őket, azon sok mindent ellehet szállítani. Elképzelte az utolsó órákat a vasútállomáson. Személykocsi az embereknek, tehervagon a holmiknak. Nem merte tovább szőni a gondolatait, belefájdult a szíve.

Április nyolcadika volt. Tíz nap múlva indulnak. Már csak a mázat kell felvinnie a cserepekre, és aztán egy utolsó égetés. Semmilyen festéket nem tudott beszerezni, sebaj. Agyagszínű lesz a kályha. Solymári földből készül, maradjon festetlenül.

Kati nyitott be, arra számított ebédelni hívja. Az asszony nem szólt, csak állt. Nézett fájdalmas arccal. Kilátott a válla felett, s Rézit látta a ház ajtajában, keservesen sírt.

- Édesanyám! - Tenyerébe vette a ráncos öreg kezet. Csak hűs érintése árulkodott arról, hogy a nyugodt arccal fekvő ember végleg elaludt.

Az öreg Mátyás még egy domborművet készített. Élethűt, akár egy fénykép. Míg dolgozott, az járt a fejében, hogy sosem az anyanyelvén szólította az anyját. Ez volt az egyetlen szó, amit nem a vaskos, bajor-osztrák nyelvjáráson mondtak sem ő, sem a gyerekei. De nem is lehet szebben kifejezni, csak magyarul. Jobbra dőlő írott betűkkel, magyarul írta ennek a feliratát.

-Eissler úr! Eissler úr jöjjön ki!- A helyi rendőr mellett egy idegen állt, ő kiáltozott.

Valami Országos Földbirtokrendező akármitől érkezett, iratok között lapozgatott. Az öreg megállt a kiskapunál.

– Szóval Eissler úr. Hát… Itt az új gazda. - Sovány, nagy bajuszú, vele egyenlő korú lehetett a harmadik férfi. Elnyűtt öltözetéből is kirítt nagyon zsíros kalapja. – Hat gyereke van. A felvidékről jöttek, nincs semmijük.

- De nekem van még három napom! Nem?

- Van.

Köszönés nélkül faképnél hagyta őket.

Több mint ezer ember várt a vasútállomáson. Rendőrök álltak mindenfelé, gyűrűbe fogták a tömeget. Átvizsgáltak minden poggyászt, csomagot. Néhol kiabálás hallott, s a nem engedélyezett holmik a földre hulltak. Eissleréknek egy nagy, és egy kisebb ládájuk volt, és ezen kívül két batyu. Az öreg, a szénáspajta száraz földjébe ládástól ásta el a csempéket.

–Konrád talán mégis itt maradhat.- mondta, s attól kezdve csak nagyon ritkán szólalt meg.

Egyetlen személykocsi sem volt a mozdonyok mögött. Beszállítottak mindenkit. Nyolc család volt még rajtuk kívül abban a vagonban, több mint harminc ember.

Elindultak. Zokogás, kiáltozás, jajveszékelés hallatszott kintről, és odabent. Kati, és Rézi az ajtóban álltak, sírva kiáltoztak valakiknek, míg integettek. Mátyás csak ült a padlón térdére hajtott fejjel, és könnyezett. Azon gondolkodott, hogy aki nagyon súlyos bűnt követ el, kivégzik, és eltemetik. Otthon. Őket most megtagadta a hazájuk, és nem tudta az okát.

Nekik meghalni sem szabad ebben az országban.

Csak ült szótlanul. Nem akart úgy végignézni a vidéken, hogy azt most látja utoljára. Daccal viselte a megaláztatást. A felesége melléült, most ő próbálta vigasztalni a férjét.

Rézi az ajtónál maradt. Eddig sosem tapasztalt belső fájdalmat érzett, ahogy a falu elsuhant előtte. Megállás nélkül robogtak keresztül minden ismerős településen. Nézte a hegyeket, patakokat, erdőt. Már nem sírt, letérdelt szemben a szüleivel. Csodálkozva nézték a lányukat, nem értették az enyhe derűt a szemében.

Aztán Rézi nagyon határozottan megszólalt:

-Édesanyám! Én nem tudok innen elmenni.- Szavanként szünetet tartva folytatta. –Én ide visszafogok jönni. Nem tudom hogyan, de én visszajövök.

Ellenberger József, Fonyód