Cegléd József, Nagyoroszi

Dideri

Hajnali harang csendülése surrant álmához, vagy fordítva - nem tudta. Meglehet szikkadt ínyének íz-emléke ébresztette fel, netán 86 esztendőn keresztül vonszolódó életének naponkénti ismétlődése. Ám abban egészen biztos volt, hogy lepedékes szájpadlásán továbbra is érzi az éppen elmúlt pillanat álmát, a foszló, langyos fonott kalács ízét, amit jótékonyan emelt élvezetté a kakaós tej meleg párája. Éppen 1904-ben járt, a bérmálkozás utáni uzsonnán, mely nap egybeesett az új paplak felavatásával. A kúria-szerű építmény udvarán és kertjében keményített, hótiszta damasztterítőkkel borított ácsolt asztalok sora állt, rajtuk a boldogság meleg felhője. Hátrébb, a konyhabejárathoz közel, a község komoly elöljárói koccintottak.

Egy bágyadt mosoly könnyű izzása suhant át az arcán, amely a három párna magasán kicsinek és elesettnek tűnt. Horgolt fekete sapkácskája félrecsúszott, alóla ritka, ősz hajszálak bodorodtak elő. Hosszan nézte szobája ferde mennyezetének cikázó repedéseit és valami hiányt érzett. Csak a csöndet és a fülében meg-meglóduló vér lüktetését hallotta. Aztán eszébe jutott, hogy most van a magyarok ünnepe, augusztus 20-a. Az utcán nem sietnek a varrodába tartó asszonyok, elszabadult sárhányójú kerékpár sem csattog. A feszített szárnyú béke - 1980-ban - hosszú ébredést adott a falunak.

Csüggedten szemlélte önmagát és körül-lévőségeit. Jó lett volna visszamenni az álomba, pici ponttá zsugorodni, aztán észrevétlenül felszívódni. Dideri mama azonban tudta, hogy a halál nem ilyen egyszerű, hisz annyi arcát látta már az elmúlásnak, mért pont őt jelölte volna ki az Örökkévaló, hogy tusakodások nélkül vonja oltalmába? Tett-e annyi rosszat, hogy egyetlen nedves ujjú csippentéssel lángját oltsa a Teremtő? Életében tett-e annyi jót, hogy Krisztus szenvedéseihez méltóan távozzon ebből a világból? Nem tudta. Sejtette, hogy a Halál itt ólálkodik körötte, érezte savanyú szagát, és lúdbőrzött a köntöse lebbentette hideg légáramlatoktól. Meghomorodott fészke alján harmadik hónapja küzdött és reménykedett az elmúlásért.

Bal kezével az ágy mellé tett székről lebogarászta a rózsafüzért, melynek valamikori barna fagolyócskái fakult rizsszemekké változtak az áhítat és a remény stációin. Megkereste az elágazás medalionját és a soron lévő szemet ujjai közé csippentette. Szemét lehunyta, a kezdősort kereste, de helyette Bergman plébános alakját látta. Szólni kell a papnak, gondolta, de ettől a szükségtől újra dobolni kezdett fülében a véráram. Feloldozásra vágyott, ám kételkedett, mert bizonytalan volt a bűnösségében. Nem érezte a bűnt, csupán esetleges tévedéseket, amik megbocsáthatóságuk miatt alkalmatlanok a bűnhődésre, ilyenformán: bűn-e a tévedés? Netán az ő tévedése bűnhődik szétszóratott gyermekeiben? 20 éve, amióta lánya körül egyre szűkült a tér, mind gyakrabban hallotta, vágta az arcába; hogy miért, miért kellett itt, pont itt meg- és leragadni! 1960-ban még csak önmegadóan mondta, mikorra azonban keze között teljesen szétporladt a házassága és elfogytak a külső okok, úgy zuhantotta Dideri mamára a különféle múltakat, amire (így visszamenőlegesen tudja) aligha lehetett befolyása.

Meglehet: a Nagy Kőről nem beszélt soha, mert amikor lehetett volna - nem volt rá kényszer. Fejüket magasan tartották a dél-bácskai sváb falu, Kerény jólétében, mely helyiség-névtáblát néhányszor bizony átmázolták. 1944 után meg hihetetlen lett az egész. Dideri mama sohasem látta a Nagy Követ, de a nagyszülők régi meséinek szíjszalagjának végén mintha önmagát is felfedezte volna. Elképzelte a Nagy Kavicsot. Úgy gondolta, hogy olyasmi lehet, mint egy évszázadokkal ezelőtt földbe fúródott hatalmas kagyló, amin hullámos, taréjos erezetek futnak körbe-körbe, mert a Mindenség kiszámíthatatlan, kósza széljárása cirbákossá formálta a felszínét. E földbefúródott istentelen meteoritdarab ott nyugszik valahol a régi bajai kikötőállomás mellett, ahol Anton Bruder és hat élő gyermeke, no meg a velük együtt új hazát keresők először hajtották álomra a fejűket - 1765-ben. Anton bácsi még látta Strasbourg befejezetlen katedrálisának tornyát, melynek világórájában a Halál emberi lábszárcsonttal döndített a mulandóság felé. 40 éves volt, mögötte a féllábú nyomor, előtte a teljes szegénység. Lassú uszályokon ereszkedtek a kietlen Alföldön át Bajáig, hogy a Nagy Kőnél éjszakázzanak.

Voltak, akik 180 évvel később, 1944-ben - az önkéntes visszamenekülés gyorsaságában - felkeresték a földbe süppedt követ. Megpróbálták kagylószerű testébe temetni múltjuk valamennyi igazgyöngyét, learatni életük összes termését, hogy egy új talajon nőjenek vissza a régi ághoz. Látni akarták, amit nagyapjuk nagyapja látott, hogy véget ért egy út, mert azt gondolták, hogy egyszer minden történet kifutja magát. Még húsz esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy minden túlélő szájában megízlelje a múlhatatlan keserűséget, ami azt sejdíti, hogy a történet - igazán - csak a halálukkal ér véget. Vagy tán még azzal sem, mert akik útközben születtek, azok se tartoznak sehová. Dideri mama jól emlékezett pici gyerekkorára, ahol majd száz éves Ómamák meséltek egy réges-régi Heimat-ról, ahol dúsan termő földeket karéjozott a kifogyhatatlan erdő, amin túl a Nagyváros, benne az irgalmatlan templommal, mellette a vásárosok tere, csapszékek, alkuszok és kézművesek műhelye állt. Aztán arra is emlékezett, hogy 1970 tájékán, Európában, már jótékony szelek rendsodrozták az avart - sora lett az összekuszálódott fonal-szövedéknek. Rokonokat és Landsmann-okat vetett fel a légáramlat. Jó volt tudni, hogy nem vagyunk egyedül, csak magunk vagyunk, magunknak.

1965-ben maga is kapott meghívót Kerény kétszázadik éves belakásának ünnepére. Azon a lehetetlenségen túl, hogy Hétfától mindösszesen 50 kilométerrel délebbre, de Jugoszláviában van a település - és mégsem juthat el oda -, az is felötlött benne, hogy valójában mi szükség van e sírtúrára. Az emberi disznóságok, az idő meg a sors alakította főzetben értelmezhetetlenné vált a Haza mibenléte. Anton bácsi meg a gyerekei még úgy gondoltak Elzászra, mint szülőföldre. Az unokák még ábrándoztak róla, az azt követő nemzedék meg már "tüchtig Kerneier" volt, aztán szétzuhant a monarchia, új név és új lobogó alatt megint más gyerekek születtek, akiknek múltja már többszörös állam-alakulat. A nagybajszú Bosznia alatt még őrizgették a szüzességüket, de jött Hitler, akit nem nagyon kívántak, de mégiscsak a Nagypapa Heimat-jával szórólapozta teli a Peltzheim kocsmát.

A konyha felől csörrenést hallott: "Kezdődik újra!", gondolta. Felborult életű lánya már tizenöt éve elvált a férjétől, azóta összeszorított ajakkal próbál úgy tenni, mintha egyedülvalóságában is egy egész lenne. Attól függően, hogy milyen Hold járt; kíméletlen és kegyetlen tudott lenni, vagy éppen szürke közöny töppedt rá.

- Itt a reggelije! - nyitott be Dideri mama lánya, aki a hatvanhoz közeledve is sovány és keserűarcú teremtés maradt. Barna szembogarában inkább a kiszolgálás kötelességtudata érződött, semmint a szeretet bizonytalan hőfokú ölelése. "Hideg, mint a Dideriek valamennyien", jutott eszébe a mamának. - A pilulákat is vegye be! - Dideri mama a parancs szigorának kemény hangzásából pontosan érezte, hogy ezen a napon nagyon vissza kell fognia magát, mert ilyenkor a legkisebb hangsúlybeli eltérés is vihart okozhat.

- Kockasajt? - mondta inkább magának, mint a lányának.

- Mér, mit hoztam volna magának? Mér nem írta meg annak a hülye fiának Grazba, hogy küldjön valami pénzt, vagy ő fogadta volna be magát? De nem, nem és nem! Az összes istenverte testvérem az én nyakamba tette az öregasszonyt, a hülye anyámat, hogy én bajlódjak vele! Ott van, zabáljon, aztán vegye be a gyógyszerét, fél tízkor meg igya meg a Traubisoda felét! - kiabálta a lánya és kiviharzott az alacsony tokos ajtón. A háromszög keresztmetszetű lécekkel beszorított ablakszemek még sokáig reszkettek összeszáradt támasztékaik között.

Dideri úgy tapasztalta, hogy már hónapok óta nem nő a körme, vagy ha igen, akkor azon minutumban el is kopik. Így elég körülményesen csipdeste le a sajtról az ezüstös borítást. Amikor végzett vele, akkor testét az ágy bal feléhez kormányozta, és jobbról, a fal felőli oldalról megpróbálta kiszabadítani a halványkék lenvászon lepedőt a csuhézsák és az ágydeszka szorításából. Midőn sikerült megkaparintani a lepedő szélét, megpihent egy cseppet. Tán küldött is egy könyörgést a Fennvalónak. Következett a lepedő alá duplán hajtott pléd keresése, hogy eljusson a zsák középső, hosszanti nyílásához. Onnan bonyodalmasan előhalászott egy kukoricacsuhét és vértelen, göcsörtös ujjaival megpróbálta szétsimogatni a gyűrött papírrepülőre emlékeztető hívságot. Közepébe tette a kockasajtot, beléje nyomta a három szem gyógyszert, kétrét hajtotta a levelet és visszakormányozta a helyére. Lefojtott nyögések, sóhajok kíséretében eligazgatta a lenvásznat és elpilledt. Kis idő multán - sok morzsával - széttépte a zsömlét, egy-egy darabját a teába mártotta, aztán a tésztadarabot fogatlan szájában tartva kipréselte a nedvet, egészen addig, amíg foszlányaira nem omlott. Elernyedt. Úgy érezte: tett egy önmagához mért képességes lépést az Úr felé /zum die ewige Heimat/.

Időt karoló markába összecsusszant a rózsafüzér - nem jutott egyről a kettőre. A székről mellkasára vonta imádságoskönyvét, melyet hatéves korában kapott. Jól termő földek, gyümölcsöskertek, tejelő tehenek, bodros birkák, szélhámos szárnyasok udvarai és megszentelt ünnepek után, maradt a kapcsos imádságoskönyv, no meg a rózsafüzér. És sok-sok befejezetlen történet. Megpróbált visszatalálni az imádsághoz: "Gebet in der Not zu Maria, der Mutter der immerwährenden Hilfe" címűhöz, de megint Bergman atya arcát látta, rajta keresztül az utolsó kenet előtti gyónást, amiben már sem hallgatni, sem hazudni nem lehet, mert ismétlésre nincsen mód.

Látta magát 1944. október 12-én, amint dermedten áll a Bahngasse-én, ami 1919-től 41-ig Kralja Alexandra ulica volt, majd 41-től 45-ig Hitlergasse, és nézte a távolodó 830 családot, Kerény kétötödét, ahogy észak-nyugati irányba szekereztek, hogy a Nagy Kő érintésével előremeneküljenek a Novi Sad irányából közeledő II. Ukrán Hadsereg és a délről érkező jugoszláv partizánok beláthatóan erőteljes ölelése elől. A felkupacolt gazdagság szekérkaravánjának bakjain összeszorított ajkú, feszes arcú férfiak fogták a gyeplőt és nem mertek visszanézni. Az asszonyok ájult-rémült szájtáti döbbenetüket kezük torz, ajak-takaró mozdulatával leplezték, miközben a tegnapra néztek, ami innentől fogva egy lezárt múltat jelentett - a semmitől sokkalta többet, a valamitől alig kevesebbet. Volt, aki ráfordította a kulcsot a félig üresen maradt portára, aztán kútba vetette azt. Voltak, akik hátrahagyott ingóságaikat és az ablaktáblákat zúzták porrá. Mások fáklyát engedtek a tetőzetre, pusztuljon minden, ha már menni kell, semmi se maradjon a ruszkiknak. Az udvarokon leölt állattetemek merev lábai mutattak Isten felé, de az Úr nem mutatkozott. Amelyik kútkáva törött oldalú volt, arról tudni lehetett, hogy nedvét csak a föld ihatja el, mert öt hiábavalóságra kárhoztatott generáció ontotta bele elkeseredettsége és tehetetlensége összes maradék mérgét. Az indulás előtti napokban a családok sorra kimentek a temetőbe, hogy búcsút vegyenek azoktól, akiktől már elbúcsúztak. Akaratuk szerint fölkaparták volna a csontokat! Helyette a tehetetlenség könnyei csorogtak. Némelyikük a sírról kicsiny vászonzacskóba földet szórt s amikor az asszonyok vállukra vett bánatukkal elvonultak; a férfiak nekifeszültek a sírköveknek, s írással a föld felé ledöntötték azokat. Becsuktak egy 200 éves, keményfedelű könyvet.

Csak visszahozhatná a pillanatot, gondolta Dideri mama, de akkor már a fiát is besorozta a magyar, férje a tanyákon bujdosott, mert Jakab, ez a keményfejű Jakab innen elmenni semmiképpen sem akart. "Das Feld!, Das Feld!", kiabálta és csontos kezét az égre emelte, mintha Isten lábát keresné. "A világ változhat, de ami az enyém, az az enyém!", kiabálta hisztérikusan, így hát Dideri mama és lányai meg a veje sem mehetett a nyugatra tartó menettel. Alig egy hétre, hogy az önkéntesen távozók elszekereztek, betörtek az oroszok. Mindenhova köptek, csak a svábok mellé nem. Fasisztáztak, hitlerjugendeztek, s ha farokra való nőszemélyt találtak, hát megosztoztak rajta. Tíz napra rá a jugoszláv partizánok 400 férfit fogtak össze s tartották őket erős őrizet alatt az iskola épületében, majd egy nyirkos hajnalon, kanyargós ösvényen délnek hajtották őket kényszermunkára. Soha sem kerültek elő. Télvíz idején az oroszok összeterelték a megmaradtakat /voltak vagy 2600-an/ és a környező gyűjtőtáborokba meneteltették őket /Gakowa, Kruschiwl/. Jakab, ez a kemény fejű Jakab, nem volt köztük.

A gyűjtőtáborok, gondolta Dideri mama, a mindenkori táborok különös képződményei a Mindenható akaratának. Megrostálja a korábbi közösségeket, sőt, ama bizonyos fejük felett lebegő kardot is a maga kénye-kedve szerint engedi lesújtani úgy, hogy az alant valóknak erről vajmi tudásuk lenne. Így nemcsak rostálódnak, de szeletelődnek is. Lettek örök-haragosokból sorstársi barátságok, és vérszerinti rokonok fordultak egymás ellen az ölés készségével. Az embereket, akár a bárányleadásnál, úgy szortírozták széjjel. Nagyobb lányát és vejét, sokukkal együtt, a 1045-ös főláger várta, hogy onnan az 1047-es altáborba kerüljenek. Budenovka. Fiatalabb lányával fagyott cukorrépát böngésztek, híg levest szürcsöltek, és még mielőtt kitépték volna fülbevalóikat; vastag krumplihéjra váltották azokat. Amíg a tábor szántóföld felőli oldalán csákányozták a fagyott földet, hogy vérhastól elpusztult társaiknak végső menedéket találjanak, azt gondolták, hogy ők már nincsenek is. Hiszen, ha lennének, akkor egy valóságos világban kellene lenniük, mert ami ott van, az nem lehet valóság. Dideri mama lemondott keményfejű, lobbanékony férjéről is, mert elképzelhetetlen, hogy az oroszok ne lőtték volna le az őrült parasztot, aki kitárt karokkal fekszik a saját szántóján és rekedt hangon kiabálja a Mindenható nélküli mennyekbe, hogy ez az én földem. Aztán amikor végképp megcsappant a létszám és fészket rakott a tüdőbaj, kitárták a szögesdrótokkal összebandázsolt kapuszárnyakat és Magyarország felé mutattak.

Háromnapi vánszorgással tették meg az ötven kilométeres utat, míg Hétfára nem értek. Az állomáson férfiakat vagoníroztak, málenkíj robotra. Egy elmagyarosodott német gyökerű kocsmáros vette őket kegyelmébe. Takarítottak, mostak, konyhán segédkeztek és ennek fejében ételt kaptak és egy fáskamra fedelét. A magyar-jugoszláv határ még titkon átjárható volt, így ha bizonytalanul is, de hírek és álhírek cserélődtek, tekergőztek, melyekben több volt a hit és a vágy, mint maga a valóság. Amikor 1946-ban, Hétfán híre járt, hogy újabb kitelepítések várhatók Németország nyugati zónájába, akkor érkezett Diderihez a "levegőtelefon", hogy a férje él, és azt üzeni, hogy nemsokára vége mindennek és ők visszakapják a földjeiket, mert a föld, a föld az övék. Az asszony nem tudta, hogy mit tegyen, csak azt tudta, hogy nagyobbik lánya és veje Oroszországban, fia kitudja hol, halott vagy hadifogságban van, férje lenn délen, ő meg itt a lányával és kötelességtudatával, hogy az asszonynak ura mellett a helye. Elkerülték a szerelvényeket, amelyek a hétfai svábok zömét, 4500 embert vitt nyugatra és vártak, vártak.

A partizánok lassan visszahúzódtak, szigorították a határzárat, szaporodtak a hősök, és olyan napok is lettek, amikor éppen senki sem halt meg. Furcsa beszédű emberekkel rakott szerelvények érkeztek a Felvidékről, akik különféle bizottságok papírjaival keresték a nekik kiutalt sváb házakat. A szúrós szemű szomszédok néma átkai között próbáltak berendezkedni.

1950-re férj került a lányának, így a lakájos fáskamrát felváltotta a kocsmából kifejlődött Ipartestület mindenesének kijáró szoba-konyhás udvari lakás. Dideri mama továbbra sem törekedett a magyar nyelv elsajátítására, mert ezt nem igényelte a súrolókefe, a kerti zöldbab, a szappanfőzés és a két vékonyka sertés. Lánya törve törekedett annak megtanulására. Dideri vejének rokonságába hirtelen egy sűrű fekete határőrhadnagy érkezett, akinek kicsiny őrse és posztja éppen Hétfa alatt és Kerény fölött volt. Mint jóravaló rokon igyekezett elintézni, hogy Dideri mama és férje nagy titokban láthassák egymást. Kalandos, megtévesztő utakon kúszott egymás felé a kettévált házasság. Dideri mama zavarban volt, mint hajdanán, de Jakab, ez a keményfejű Jakab összeszorította a száját és semmit sem kérdezett.

- Nemsokára visszakapjuk a földünket! - mondta elszántan, Dideri meg elnézte szánalmas zsellérarcát és nem mondott ellent. Ahogy jöttek, úgy kúsztak vissza börtönükbe.

Az "orosz zónában" széles ívben járatták a fűzfaseprűt! Magot, zsírosparasztot, aszalt parasztot, régi elvtársat és új ellenséget, régi ellenséget és új elvtársat összesöpörtek, hogy a résekben ragadt televény nőni tudjon. Aztán, ahogy az idő kiforogta magát: meggyúlt a gyúlékony, és kötelet kaptak a hosszúnyakúak. Renddé csöndesült a félsz, vagy legalábbis kuss lett. Hambalek, egy hosszúnyakúnak kinézett, földtulajdonában bízó kerényinek, még időben sikerült kézcsókjait elküldeni Tito elvtársnak - immár Ausztriából. Ő küldte Közép-Európa vakondjáratain át a fényképet Dideri mamának, melyen Jakab, ez a keményfejű Jakab látszik, teljes pólyában, mert a gyújtogatások hevében egy szekér széna neki is jutott a feneke alá. A képet Dideri becsúsztatta kapcsos imakönyvébe, összeszorította a száját, és azt gondolta, hogy másik beszédet megtanulni, már végképp nincs értelme. Tsz-tag lett, ujjait tovább ferdítette a kapanyél és a "brigadírosnak" elég volt a kukoricatáblára mutatni, a többi ment "von Haus aus".

1968-ig kiderült, hogy nagyobbik lánya és veje Budenovkából, 1948-ban egy Drezda melletti kicsiny, 800 lelkes faluba kerültek. Ők az iskola gondnokai, a tetőtérben /?/ lakásuk is van. Dideri mamának szerencséje volt, hogy 1968 júniusában látogatta meg rég nem látott lányát és vejét, no meg Franzlt, az unokát, mert augusztusban megint dolgozott a fűzfaseprő! Álltak a terebélyes iskolaépület széles folyosóján, ahonnan nyikorgó barna falépcső vezetett az emeletre, s Dideri valamit kérdezett a lányától, mire az szája elé tette mutatóujját és a folyosó végén függő nagy olajképre mutatott. A képen egy jóindulatúan mosolygó, kopasz, szemüveges úriember volt látható. Alatta hosszúkás dőlt betűkkel az állt: Walter Ulbricht. Csak másnap, amikor a közhivatalnoki illetményföldre mentek epret szedni, akkor értette meg Dideri, hogy mit jelent az NDK-ban Walter Ulbricht.

1970-re Jakob fia is jelentkezett. A "Liebe Mutter" után mindjárt azt írta, hogy "Warum". A miért után meg azt írta, hogy egyedül ugyan, de jól él, ám ezt a jóságot nem akarja tovább adni, mert a család és a faj; pusztulásra van ítélve. Kell, hogy "magva szakadjon". Azt írta, hogy félévente átmegy Stuttgartba, Tuffnerékhez, a keresztszülőkhöz. Ők is jól vannak, csak megöregedtek, és már nem mondják nekik a Mini Markt-ban, hogy "ungarische Zigeuner-ek". Azt írta kapott meghívót Regensburgból, mely a kerényi őslakosokat hívja össze egy közös emlékezésre, de ő nem akar elmenni, mert Kerény nincs, lehet csak valami só volt, aminek íze megmaradt, de feloldódott, elvegyült.

Dideri mama - mint más a görbebotját -, ő a rózsafüzérét fogta marokra, elment a rorátéra, és az oldalhajó derengésében keresett helyet. Jól esett volna néhány könnycsepptől megszabadulni. Sírás helyett, szemrehányások közepette élt még tíz évet.

Cegléd József, Nagyoroszi