Árvay Zsófia, Pécs

Szélig Anni három kincse

Az ölemben a kis Hannes, kalimpálnak a nadrágjából kilógó vékony lábacskái, várjuk a vonatot, ma jön haza az édesapja. Jobbról forrón süt a lemenő nap, az emberek jönnek és mennek, köszönnek, ránk mosolyognak.

– Mesélj, Nagymami! – és én boldogan mesélek.

Nem nézek hátra, hiába ordítja az apám: – Ide többet vissza nem jössz! – Nem kell nekem ez a látvány, az égben hadonászó karjai, a kivörösödött arca, nem akarom többet hallani, ahogy szidalmaz. Verte az asztalt, hogy kilöttyent a leves, nem feleltem, nem hajtottam le a fejem. Álltam a tekintetét összeszorított szájjal. Nem úr ő fölöttem, nem az atyaisten, nincs már sehol az a világ, nagyot fordult a föld, most, hogy megint háború van, még nagyobbat. Nem. Én szeretek, én akarok, én is létezem. Elég volt. És mikor felkelt, és megindult felém, először keltem fel én is, nem fog egy tizenhét éves lányt megverni az apja! Anyuka sikolt, azt hiszi, visszaütök? Nem akarom én bántani ezt az öregembert – mivé lett az apám? –, de nem hagyom magam többé. Elkapom a kezét, és el is engedem azonnal. Engedjen ő is. Kifelé, el innen, el.

– Ide többet vissza nem jössz! – harsogja apám, az öklét rázza, anyámat még hallom jajgatni, de nem nézek vissza. Futni, futni végig az utcán, kétoldalt világítanak az ablakok, hallom, ahogy az istentelen üvöltésre kinyílik néhány, mit sem törődök vele. Ahogy távolodok a háztól, csendesedik minden. Messze áll a másik ház, Mihályé, túl a falu határán, és mire odaérek, már nem is zihálok, nyugodtan lépdelek. Megállok a kapu előtt, el kell igazítani a hajam, a kötényembe törölni az arcom. Belépek, az ajtó felé tartok, már a kilincsen a kezem, amikor észreveszem, hogy Mihály a padon ül a fal előtt. Jó ideje nézhet már engem.

Egy éve, hogy meghalt az anyja, két éve a felesége. Azóta egymaga lakja ezt a házat.

– Hát te? – kérdi úgy, hogy mozdulatlan az arca.

– Hát itt vagyok.

– Későre jár, Anni.

Megrázom a fejem. – Most már itt maradok. – Melléülök a padra, felnézek az égre, a Hold sehol, koromsötétség és fénylő ponttenger. Megrészegülve a szabadságtól Mihály vállára hajtom a fejem. – Nincs már, ami elválasszon minket.

Mihály nagyon erős. Hiába ötvenkilenc éves, csak bámulom a karját, a vállait. Mikor szemben állok vele, csak a melléig érek. Kétszer megölelt már. Olyankor a fejem a mellére hajtottam, akárcsak most. Kemény a mellkasa és forró, az arcomon érzem lüktetni a szívverését. Az övé vagyok most már. Hozzá tartozom. A felesége leszek.

Egyetlen szó nélkül hallgatott végig az, akit szerettem, ezen az estén. Miután befejeztem, felkelt, kézen fogott, azt hittem, a házba visz, de egymaga ment csak be. Egy fekete berlínerkendővel jött vissza, és a vállamra terítette. Újból megfogta a kezem, és kivezetett az utcára.

– Mit csinál? – kérdeztem, és amint apám háza felé vette az irányt, megtorpantam. – Nem megyek haza.

– Csak gyere.

– Nem! – és megrántottam a kezem, de hiába. Olyan erővel tartott, hogy nem szabadíthattam ki magam. Sikítok, ha nem szégyelltem volna, hogy ne csinálja ezt. Én most már nála maradok.

Nem kellett sikoltoznom, anélkül is így történt

Apám nem nyitott ajtót nekünk, nem gyújtott lámpát, még azt sem mondta, takarodjunk. Némán hallgatta, ahogy Mihály bebocsátást kér.

– Nyissa ki, István! Visszahoztam a lányát.

Mihály várt. Aztán: – István, itt van a lánya, jöjjön ki érte.

Anyám megint csak sírt. Ha így bántja, miért nem kel fel, miért nem jön ki a lányához? Milyen gyáva, milyen gyenge is az én anyám.

Haragudtam rá, az apámra, Mihályra is. Mit akar itt? Hogy alázhatja meg így magát? S engem?

Mintha csak magának mondaná, megszólalt: – Nem hagyhatlak itt. – Kifelé indult, én utána.

– Még hogy itt hagyjon! – Majd szétvetett a düh. – Nem elég, hogy idevonszolt visszakönyörögni, még itt is hagyna?

Hálás lehettem, hogy ekkora volt a hideg.

– Miért nem vár meg?

Mihály akkorát lépett, hogy futnom kellett utána. Csípte az arcomat a könny a fagyban.

Az anyja szobájában ágyazott meg nekem. Vizet hozott a kútról, a kancsót a ládára tette, a lavór mellé kendőt rakott. Bevezetett, és annyit mondott: – Jó éjt.

Megmosdottam, levetkőztem, és csak feküdtem az anyja ágyában, az anyja dunyhája alatt. Rámeredtem az egyetlen képre a szoba falán: két fekete alak rajzolódott ki rajta. Biztosan Mihály szülei az esküvőjük napján. Sötét van és hideg, nem hagynak nyugodni a gondolataim.

Mihályt egyszer vagy kétszer láttam életemben a temetés előtt. Gáspár bácsit temettük, november volt, még nem havazott és nem is fagyott, de szakadatlan zuhogott az eső. Sárban gázoltunk végig a falu földes utcáin Gáspár bácsi házától a temetőig. Sokan voltunk. Mihály és az édesanyja előttünk mentek. Ezt a kátyút olyan mélyre vájták a kocsik kerekei, hogy a férfiak a csizmájukkal majd térdig gázoltak benne. Nem lehetett kikerülni. Mihály átsegítette az édesanyját, aztán hátrafordult, értem nyúlt, és úgy, ahogy voltam, a két karomat a vállam alatt megragadva átemelt a pocsolyán. Apám az anyámat fogta karon, a szemével döfni tudott volna, ahogy Mihályra tekintett. Mentünk tovább.

Nekem már akkor meg kellett néznem a képét jobban, míg a pap beszélt. Éppen szemben állt velem. Bajusza volt, és a fekete haját hátrafésülte. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikkal az anyját. Hatalmas nagy volt. Mikor egyszer ő idefordította a tekintetét, nem állhattam. Mit talált rajtam, nem tudom. De az illemet nem szegte meg. Inkább bámult minden egyebet, semmint engem. Apám mégis megpofozott otthon. – Ötvenkilenc éves! – ordította.

Nem tudom biztosan, de úgy sejtettem, apám elment Mihályhoz, hogy meg ne környékezzen engem. Jó ideig nem is tévedtünk egymás útjába.

Tél végén meghalt az édesanyja. Mint mindenki, mentünk mi is részvételezni. Apámmal kezet rázott, anyámmal megcsókolták egymást, következtem én, engem is megcsókolt. Ahogy lehajolt hozzám, megrázkódott és zokogni kezdett. Az arcával a nyakamba borult, úgy rám nehezedett, hogy a súlyától meg a meglepetéstől megtántorodtam. Csak zokogott, és hallottam a szobányi embert felmorajlani, de hogyan toljam el magamtól? A karjai alatt átbújtatott karokkal öleltem néhány pillanatig, míg az apám meg az asszonyok, nem tudom, kik, pedig ismerem valamennyit, szét nem választottak, Mihály alá széket toltak, engem vontak kifelé. Mentem. Egy gyermek, gyermek – ezt suttogták többen.

A temetésen nem mertem ránézni. Majd megszakadt a szívem érte. Vajon ki áll most az oldalán, aki támogassa?

Melegedett az idő, és a földre menet mind többször akadtunk össze. Néhány szót váltottunk csak, azt is akkor, ha apám nem volt a közelben. Édesanyám nem szólt, nézett rám, de hallgatott. Tudtam, hogy Mihálynak lenn a vasútnál van dolga esténként. Elszöktem otthonról. A folyosóról fel lehetett jutni a padlásra, onnan át a szénára, ott a létrán le az istállóba, aztán végig a kerten, át az erdőn, le a bakterházhoz. Odalenn nem láthattak minket, a bakter sem szólt meg. A háza mögött ültünk a földön, a hátunkat a falnak támasztva, vagy a sínek között jártunk. Beszélt nekem a régi templomról, én meg a macskámról és a kiscsibékről.

Feküdtem az édesanyja ágyában, és gondolkodtam, hogyan lesz ezután. Nem itt a helyem – nyilallt belém. Egyszerre csak felkeltem, és átmentem őhozzá. Mihály már aludt. Megtorpantam az ágya előtt – most mitévő legyek? Szeretem őt, a felesége leszek. Mégis, mintha egy ismeretlen előtt állnék. Felnyitotta a szemeit, végigsimított a karomon. – Menj vissza.

Mint egy irdatlan kő, nyomta a szívemet ez az este. Miért nem örül, hogy itt vagyok? Miért akart visszavinni az apámhoz, és miért küld el a ház túlsó végébe?

Valahogy mégis elaludtam.

Többet nem próbált hazavinni.

Egyik reggel ott találtam a stafírungomat az ajtó előtt. Apám vagy anyám hozta oda.

Megtartottuk az esküvőt, nem volt világraszóló, de boldog voltam. Ott volt anyám is, apám nem jött el. Anyám a templomból kijövet megcsókolt, könnyezett, azután elment. Egyszer láttam még életemben. Akkor is sírt – ő már csak így maradt meg az emlékezetemben. Sír, rám tekint, lehajtja a fejét, a kezét tördeli, nem moccan. Egy asszony főzött Mihály házában, a vendégek hoztak kalácsot, süteményt. Tudtam, mi van az esküvő után, mégsem készítettem oda kendőt, ami felfogja a vért. Mihály vitte ki az összekoszolt lepedőt ázni, én feküdtem, szégyenkeztem. Most én akartam felkelni és elmenni, bár egészen eddig arra vágytam, hogy közel lehessek hozzá. Ő visszatartott. – Maradj – mondta. Átrakta a karját a derekamon.

Így aludtunk reggelig. Lüktetett bennem a fájdalom, de Mihály ott volt mellettem. Talán most, hogy már házastársak lettünk, így marad ez mindig, ő már mellettem marad.

Mellettem maradt, amíg meg nem fogantam. Bár soha nem volt durva, a fájdalom nem múlt el, és minden éjjel meg minden hajnalon előre féltem már az égető érzéstől, és attól a nyomástól a mellemen, a súlyától, hogy alig bírok levegőt venni. Szerencsére nem tartott soká. Az, hogy utána a derekamat átkarolva feküdt mellettem, mindent megért. Nagyon szerettem.

Mikor reggelente támolyogtam, megtudta, hogy állapotos vagyok. Előbb tudta meg, mint én, mert akkor újra a maga ágyába feküdt, és én nem értettem, miért. Egyszer leültem a székre, és valami megrengett a hasamban, akkor jöttem rá, hogy a méhemet érzem, és azért duzzadt meg, mert gyermek van benne.

Mihály a világossággal kelt és a sötétséggel feküdt. Akárhogy igyekeztem, nem láttam már, mikor hajnalban felébredtem. Délben szótlanul kikanalazta az ételt, és későn este jött haza. Egyre többet dolgozott. Kinn a földön, vagy lenn a bakternál. Sokszor volt, hogy lefeküdtem, nem bírtam tovább talpon maradni, és ő még mindig kinn kalapált az udvaron.

Esténként szóltunk néhány szót, a földről, a jószágról. Amikor én beszéltem, ő ült és hallgatott, nem nézett rám. Hogy nemigen felelt, újabb dolgokat mondtam. Aztán egyre kevesebbet. Minek beszéljen az ember, ha nincs válasz? Így a falnak is beszélhetnék. Mikor aztán végzett a vacsorával, felkelt és homlokon csókolt. Hosszan. Ilyenkor álltomban megremegtem, a hideg futott rajtam végig, aztán a forróság rózsákat rajzolt az arcomra. Amikor már nem hált velem, meg kellett ölelnem, hozzá kellett, hogy érhessek, ez egyszer az egész napban. Így éreztem őt, néhány pillanatig; azt, akinek a felesége vagyok, akiért reggel felkelek, akiért magot szórok a tyúknak és almozom a tehenet, akinek lencsét főzök és lekvárt keverek, akinek kisöpröm és felöntözöm a házát minden áldott nap.

– Mihály! Olyan jó lenne egy fürdőszoba! Nem kellene a kútra járni, és amikor a gyermek meglesz, lenne meleg vizünk fürdetni, mosni.

–Ugyanannyi befűteni a fürdőszobai kályhát, mint a konyhában a meleg sparherden vizet forralni. Fölösleges.

Ha szólt hozzám, azt mondta, amit a baktertól hallott.

– Viszik a zsidókat. Ahogy őket azért viszik, mert zsidók, minket is vihetnek, mert svábok vagyunk.

– Ez mind nem igaz!

– Attól félek, megtudjuk, hogy igaz.

Hasamban egy gyermekkel… hogy mondhatott ilyet nekem?

Miért kényszerített, hogy svábul beszéljek vele? Hiszen már mindenki magyarul beszél a faluban. Ő is magyarul beszél mindenki mással, miért éppen velem nem, aki szinte semmit sem tudok már? Ha szólni akarok hozzá, ha azt szeretném, hogy a legcsekélyebb válaszra méltasson, magyar szót ki nem ejthetek a számon. Néha annyira haragos leszek, hogy legszívesebben káromkodnék, magyarul, vagy egy szót nem szólnék hozzá, hogy megtudja ő is, milyen az. De nem bírom sokáig a némaságot. Ő az, akit szeretek még, sokszor.

– Mihály, amikor a gyermekünk kis csúszós-mászós lesz majd… hideg tél lesz. Nem lenne-e jó deszkát lerakni a padlóra? Azt hallottam, a hidegtől elgörbülnek a csontok. Féltem őt.

– Ha elviszi egy betegség, úgy is kell. Csak aki életrevaló, az maradjon meg.

– Szívtelen! – Megszállt a düh, toporzékoltam. Akárha meg se hallotta volna. Kiment a konyhából, ki a házból is, ha kellett. Vagy megvert, ha végképp megelégelte. Amikor megszűnt a haragom, bánat fogott el, mentem a kicsi szobába sírni. Úgy éreztem, megszakad a szívem a gyermekért. Magamért.

Hol a szerelem?

Ki a házból nemigen jártam. Állapotosan is rám maradt a munka a ház körül, reggeltől estig talpon voltam. És egyedül voltam. Apámat, anyámat őérette odahagytam. Régi barátnők, szomszédasszonyok el-eljöttek néha, de nem akarták meghallani, amit mondtam. Ők sem beszéltek a rosszról. – Mindenkinek van gondja-baja, el kell viselni. Végezni kell a munkát, aztán kész.

Nem is igen dühöngtem többet. Minek. Hallottam, egyre többen válnak el a városokban. Az azt jelenti, csak úgy fölbontják a házasságot, mintha nem is lett volna soha. Külön költöznek, és újra meg is házasodhatnak, valaki mással, aki jobban tetszik nekik. Sokat gondolkodtam ezen. De hova költözzek én el? Apám házába vissza nem mehetek, s háború van, okosabb nem menni a városok közelébe. Oda mehetnék csak, cselédnek, vagy Isten tudja, minek. És a csecsemőmet hova tenném? És ki csókolna homlokon minden este, ha már nem is engedi, hogy ráfonjam a karomat.

Mit tettem, hogy nem szeret? Hiszen én még szeretem.

Először tehetetlenségemben, amiért hiába kérleltem, hogy ne hagyjon itt, mentem vele a vasúthoz. Ügyet sem vetett rám. Ott bukdácsoltam mögötte nyolchónapos hassal lefelé menet, odalenn a völgyben csak ácsorogtam, míg végezte a munkáját komoran, hazafelé meg nem bírtam lépést tartani vele. Aztán egyedül mentem, dacból, hogy megmutassam, nem vagyok én odaláncolva sem a házhoz, sem hozzá. Messze kódorogtam, mígnem egyszer megtaláltam a régi templomot. Hallottam, hogy vagy háromszáz éve, mikor még dagadó folyó volt a patak, kiöntött, és elvitte a fél falut. Az emberek följebb húzódtak, a hegyoldalban építkeztek újra. Egy-két ház romjait lehetett csak látni, de a régi templom megmaradt.

Megszerettem odajárni.

Teréziát is ott ismertem meg. Kibontotta a hajamat, megfonta rendesen, szépen, olyan kontyba, ahogy kell. Hiszen senkitől sem volt megtanulnom. Neki beszélhettem, s ő felelt nekem, Istennek legyen hála.

Azért jót is mondott Mihály olykor. Egyszer azt mondta: – Jó lesz, ha meglesz a gyerek.

Akkor sokáig nagyon boldog voltam.

Egy éjszaka elöntött a víz. Nem mertem szólni Mihálynak. A tornácon jártam fel s alá, amikor kelt, akkor látott meg. Addig is egyedül voltam, de amikor a bábáért ment, úgy éreztem, magam vagyok a földkerekségen. Estig vajúdtam, ő elvolt a földre. Belépett az ajtón, már az ágyon feküdtem, azt kiáltottam: – Mihály!

– Itt vagyok – felelte. Hozzám lépett, elsimította a hajat az arcomból, s én újra: – Mihály!

És ő: – Itt vagyok.

Így még talán százszor is, és meglett a gyerek. Kicsi fiú.

Mihály másnap ugyanúgy kiment a földre, mint eddig, a bába jött, ebédet adott és ágyat cserélt. János lett a fiunk neve, hiába szerettem volna én Gábort vagy Attilát. Mihály azt mondta: – János. És így kellett lenni.

Naphosszat sírtam, amíg a bába velem volt. Amikor nem jött többet, abbahagytam, és arra gondoltam, amit minden nap elmondott: – Ne félj, szeret ez téged, galambom.

*

Jancsika első mosolyával vidámság költözött a házba. Nem voltam többé egyedül. A tejemmel tápláltam, ő gügyörészett nekem.

Belejöttem a sváb beszédbe is. Én, sváb szülők gyermeke, iskoláskoromban már magyarul szerettem beszélni, úgy, ahogy a legtöbb gyerek, és otthon nem szóltak rám. Nem sok idő telt bele, mire anyám és apám is magyarul beszélt egymással. A tíz év alatt, míg Mihály felesége nem lettem, úgy éreztem, mindent elfeledtem. De különösen, mióta Jancsika a világon volt, sorra bukkantak elő gyermekkorom szertefoszlottnak hitt dalocskái s versikéi. Egyik kedvesebb, mint a másik… Jánoska nagyon szerette hallgatni, de talán nekem még annál is jobb érzés volt mondogatni őket.

Szépen cseperedett Jancsi, és amikor azt mondta: – Édesapám! Mire szolgál ez a vasrúd? – Mihály kivitte magával a szerszámoskamrába, és vitte onnantól fogva minden este, hol erre, hol arra. Igaz, nem volt szabad zsivalykodni, amikor ő itthon volt. De kihancúroztuk magunkat Jancsival egész nap, estére békésen, csendesen vártuk Mihályt. Boldog voltam, hogy szereti a gyermeket. Nem fájt már a magány. Mihály virradattól estéig dolgozott, most is, a hatvanharmadik évében is. Nem tudom, mi lett a pénzzel, amit megkeresett a vasútnál, mert a házra költeni nem engedett, nem is kérdeztem. Vastag ruhánk, jó cipőnk volt mindig. Másról már nem is igen beszélt, mint az első világháborúról, amit ő megjárt lovas katonaként, megszoktam ezt is. Telente egy szobában hált velünk, de csak hogy ne kelljen mindkettőt fűteni, és a saját ágyára feküdt. Tavasszal és ősszel a másik szobában aludt, nyáron kinn a tornácon. Az asztalhoz nem ült le velünk enni, a dikóra ment. Egyre kevesebbet evett. Mindig szelt magának kenyeret, akkor is, ha tésztát főztem. Aztán már csak kenyeret evett. Készíthettem bármit, nem kellett, a kenyérből is csak az az egy szeletet. Tejet, zsírt sütöttem a kenyérbe, megérezte és kidobta a disznónak.

– De hisz így éhen hal! – szóltam, de ő hogyan is felelt volna. Másba fogtam, csak Jancsinak főztem az ételt, én magam sem ettem, pusztán egy-egy szelet kenyeret, ahogy az uram.

– Térj észre – szólt Mihály a harmadik napon.

– Csak ha maga eszik, akkor.

A negyedik napon megvert, úgy, hogy remegtem minden porcikámban. Akkor enni kezdtem.

Szerettem volna még egy gyermeket, testvért Jancsinak, még több derűt magamnak. Akkor egyszer elnevette magát Mihály: – Bolond vagy te, asszony.

Egy nap eljött az anyám.

– Kislányom. A lukácsiakat már viszik. Manci azt mondta, meghúzódhatunk náluk a városban, amíg ez a borzalom tart. Add ide a gyereket, magunkkal visszük őt is. Apáddal kettőnket tudnak csak elbújtatni, de kicsi ez a gyerek, megférünk valahogy, meglesz a mi ágyunkban. Ennivaló sem kell neki sok. Te majd visszajössz érte. Csak éljed túl, Anni. Ha meg nem… – anyám sír, rám néz, lehajtja a fejét, a kezét tördeli. – akkor felneveljük mi.

Nem adtam oda a fiamat. Hogyan adjam oda egy vadidegennek? Sosem látta anyámat. Hiába kérlelt, szidott anyám: – Miért rángatod magaddal a halálba, embertelen!

Azt éreztem, Jánoskának ott a biztonság, ahol mi vagyunk. Mihály és én.

– Fogd ezt – rakott Mihály a kezeim közé egy kis fehér, megcsomózott ruhadarabot. Nehéz volt és hideg. Megcsókolta az arcomat és megsimította a hajamat. – Jó éjt, kis madaram.

Avval a szobájába ment, én Jancsi mellé, aludni. Azon az éjen meghalt. A batyuban ezüst cigarettatálca volt, benne láncok, gyűrűk, egy óra.

Egy hónapra rá, hogy eltemettük, felverték a falut. Minden németajkú lakos vagy annak leszármazottja, köteles másnap reggel nyolc órára összeszedelődzködni, mert elrendelték a kitelepítésüket.

Hát megyünk. Nem dühöngök. Megyünk, mert azt mondják, menni kell.

Nem félek, hallottam már, hogy mi történik, és tudom, mit kell tennem. Nem félek, mert tudom, hová megyünk, és tudom, hogy szót értek majd az ottaniakkal.

Nem akarok beszélni, dolgoznom kell most, még utoljára kitakarítok itt, hogy rendet találjon, aki utánunk jön majd.

Nem áraszt el a szomorúság, viszem magammal minden kincsemet. Egyik karomon a gyermekem, másik kezemben a csomagom. Mihály sem itt van már.

Nem vagyok egyedül.

Az ölemben a kis János, kalimpálnak a nadrágjából kilógó vékony lábacskái, várjuk a vonatot, ma indulunk a régi-új hazába. Jobbról melegen süt a felkelő nap, az emberek jönnek, mennek.

– Mesélj, Édesanya! – és én mesélek, boldogan.

Árvay Zsófia, Pécs